Pénteken az utcán kakiltunk, pacsi! Na nem kollektíven, nem kell rögtön hülyeségre gondolni, csak Ego. Gondolom még egyáltalán nem volt tudatos, csak már nagyon kellett neki és úgy volt vele, hogy a két idióta ennek is nagyon fog örülni, elvégre már azt is mennybemenetelnek élték meg, amikor egy neonzöld tálba pisilt, tele forgáccsal. És tényleg, ekkora örömünnepély kerékpárúton egy kis kupac szar körül szerintem nem mostanában volt. De hosszú volt az út idáig.

Az úgy volt, hogy Tina szabija letelt és a hétfő volt az első nap, amikor csak ketten voltunk itthon Egoval, nekem meg ugye dolgoznom kellett. Nem akartuk telibe sokkolni a kutyát azzal, hogy hirtelen magára hagyjuk napközben, gondoltam kiülök a konyhába hozzá dolgozni, mégiscsak jobb az, ha legalább lát. Hiba, írjátok fel piros filccel a homlokotokra, ha a kutya lát, akkor nincs olyan, hogy nem vele foglalkozol. Direkt próbáltam nem tudomást venni róla, hátha megunja, de egyre jobban kezdett parádézni. Első körben felborította a vizes tálját, bízva benne, hogy ez már eléri az ingerküszöbömet és végre rá fogok figyelni. Reggel már eleve azzal nyitottunk, hogy kakált egy kiadósat, mire leültem volna dolgozni, sőt mire odáig jutottam, hogy feltakarítsam bele is taccsolt az almos tálcába és jó kutya módjára kezdte is visszaenni a hányásos forgácsát, szóval inkább a teljes pelus és forgácsszettet kicseréltem frissre és lefújtam mindent szagsemlegesítővel. Igazából tudat alatt már biztos láttam a jövőt, csak nem sejtettem. Szóval éppen túl voltunk az úszik a fél konyha a kiborított víz jeleneten, amikor beindult a zárlatos Bíró Ica effektus és elkezdett ugrálni és rohangálni, be a kiságyba, át az almon végtelen ciklusban, amikor az alomból kiugorva sikerült páros lábbal az alomtál szélét telibe kapnia, minek eredményeként a fizika törvényeinek megfelelően a tál 180 fokban felfordult és egy nagyon látványos hullámformában az össze forgács kiborult, fel a kutyára, a többi egyenletesen szétoszlatva a földön. Ego, mint aki jól végezte dolgát pedig ment tovább forgácsostul mindenestül, hiszen a gazdi végre rá figyelt. A gazdi viszont nem volt jó kedvében, nekiálltam feltakarítani az almot mielőtt elegyedik a vízzel, de persze Ego erre is azt hitte, hogy játszunk, úgyhogy amit összehúztam seprűvel, azt ő szétbarmolta. Ekkor nem mellékesen már 10 perce a főnökömmel beszéltem telefonon, és az álmoskönyvek szerint ilyenkor nem célszerű azt üvölteni, hogy mitcsinálszmenjinnenrosszkutya, a néma tátogásomból meg sokat nem tudott leszűrni a kutya. Tina mindezt élőben végignézte a kamerán, a háttérből már csak a Benny Hill zenéje hiányzott. A kollégák néztek rá, mint Van Gogh a dolby surroundra, mert annyira nevetett, hogy képtelen volt elmesélni mi is történt. Mire 30 perc múlva jöttek vízórát leolvasni maga volt a megtestesült kisangyal, meg is lett dicsérve, hogy milyen nyugodt kiskutya. Mondtam neki, hogy fél órát késett, ez így önmagában elhamarkodott kijelentés, inkább csak lefáradt a rajcsűrben.

Igazából azt vettük észre, hogy ha nem csak hárman vagyunk itthon, akkor ő a nyugodt kiskutya szerepet ölti magára. Mindenki olvadozik tőle, felváltva fekszik mindenki ölébe, hagyja, hogy all inclusive wellness keretében mindenki rommá simogassa, meg vakarja a pociját, aztán ha elment az utolsó vendég is, akkor beindul a vérnyúl üzemmód és pörög, mint a tasmán ördög. Pénteken már ennek eredményeként többször kellett levinni sétálni, mikor jöttem haza melóból Tinával már lent voltak, annyira be volt zsongva, aztán a vacsi utáni csendes pihenőt követően ismét le kellett vinni a szokásos körre, amikor már gondolom a sok mozgás után egyszerűen nem bírta ki hazáig a kakit és lekábelezett a kerékpárút közepén. És persze rommá lett dicsérve, hiszen ilyenkor kell a pozitív megerősítés. Milyen jó is kiskutyának lenni.