Tudom, tudom, eltűntem, mint a közpénzek jelentős része, de a szakállas eléggé lemerült és alkotói válságba került, pedig annyi mindent kell elmeséljek, de ugye nem érem fel a billentyűzetet (de hal elérném, akkor is csak összenyálaznám), na de most tollba mondom az utóbbi időszak eseményeit. Asszem karácsony előtt vesztettük el a történet fonalát, szóval zárkózzunk fel onnan.

Miután megkaptam születésnapomra a világ leghaszontalanabb ajándékát, ami egy rólam készült olajfestmény (teszem hozzá minden lány benedvesedik, ha meglátja, hogy mennyi plecsnivel vagyok elengedve azon a képen, olyan hőstettekért, mint a teljesen egyedül kidobtam a játékomat a harmadikról, a 13 órán át mozdulatlanul fekszem a kiságyamban, amíg gazdiék hazaérnek, vagy a folyton láb alatt vagyok, amíg el nem esik valaki és akkor a komplex vegyi támadásokat még nem is említettem), még mindig volt lejjebb. Ezek vettek egy robotporszívót. Érted?! Egy ROBOTPORSZÍVÓT! ÁLLÍTÓLAG miattam kellett, mert hullatom a szőrömet. Kikérem magamnak, teljesen magától hullik. Ha már pisilnem nem lehet lakáson belül, valahogy meg kell jelölnöm a területem, amire a legjobb alternatíva, ha mindenre rávedlek. Ráadásul tök jó, mert a legtöbb szőnyeg és ruhanemű sötét színű, amin kitűnően érvényesül az én világos szőröm, így már messziről meg tudja mondani bárki, hogy kutya is van a háztartásban. Na itt már megoszlanak a vélemények, gazdiék annyira nem értékelik, hogy minden tiszta szőr, amit a varázshenger sem hoz le a ruháról, a szőnyeg meg sötétbarnából kezd világosbarnába átfordulni (nem, nem a nap szívta ki szerk.), gyakrabban fésülik az én kefémmel, mint engem és tényleg marékszámra jön ki belőle a szőr, de tuti, hogy az nem mind az enyém, ki ne találjuk már. Folyamatban van Szimat felügyelő újabb nyomozása a "tuti, hogy lakik még egy kutya ebben a lakásban, de nagyon ügyesen elbújt valahol" akta már régóta nyitva van, de a folyamatban lévő ügyben sajnos nem nyilatkozhatok a sajtónak.

Na szóval ez az új szerzemény egy kerek, fekete (na nem mintha olyan nagyon sok színt látnék) izé, ami zúg mint az istennyila és nekem feszt békén kell hagynom, pedig nagyon úgy fest, mint amivel tök jót lehetne játszani. Teljesen magától megy, gazdiék a varázsbigyóról irányítják, zsinórok nélkül (valami fekete mágia lesz, az hót sicher) állandóan azt nyomogatják ahelyett, hogy velem játszanának. Szóval nagy dérrel-durral megindul a szerkezet és felszedi a dzsuvát a földről amerre csak jár, vagy amerre legalábbis hagyom, hogy menjen. Már egy csomószor próbáltam alánézni, lerakom a játékaimat az útjába, sőt egyszer életemet kockáztatva megálltam előtte, hogy gyorsan tisztázzuk, hogy ki is a főnök, erre nem kikerült?! Beszari. Bár hátat fordítani még nem mertem neki, annyira még nem bízom benne én sem, még beszélni is tud, meg villog, tiszta sci-fi az egész, mint a Knight rider, csak kicsiben. Mire körbeér a lakásban a végére tele van VALAKI szőrével a tartálya, amit mutogatnak nekem, hogy látod mennyi szőrt összeszedett, de amíg nem zárul le ez a másik kutyás akta, addig nekem nem adják be, hogy az mind az enyém. Én tök pici vagyok, az meg egy bazi nagy kupac szőr, meg egy csomó porcica, amiről így lecsúszok, pedig mekkora buli lenne felnyalni és egyben visszahányni mindent tőle...nem is értem miért szólnak rám állandóan, hogy ne nyaljak be mindent a padlóról, elveszik a kutya egyetlen örömét. Amúgy szerintem csak simán lusták (lásd mosogatógép, csak mondom...) és nem akartak állandóan porszívózni, ha már egyszer ez is automatizálható,de egyszerűbb szegény kutyára kenni az egész cécót. Cserébe egyre intenzívebben horkolok éjszakánként, ha már hozta egy hangos gépszörnyet, akkor nehogy már ne törjem meg én az éjszaka csöndjét. Pacsi!

Szasztok Pajtik!

Tudom, tudom, rég nem jelentkeztem de ezek a kétlábúak valami esküvőről vakeráznak, hogy mennyi dolog van vele és hogy mennyi ügyet kell intézni, pedig van még egy évük!!! Az ő érdekükben nagyon remélem, hogy ez az esküvő annak a fedőneve, hogy egy csomó plüsst kapok és vakargatják a hasamat, különben igen komoly biológiai hadviselést kell kezdenem ellenük. Én nem élek olyan hosszú ideje mégis mennyi minden történt már, na mindegy remélem én leszek a középpontban.

Múlt héten a szőrös szemüveges elment, de helyette jött két hosszú hajú szőke, először azt hittem káprázik a szemem, hát halljátok ezek ugyanúgy néznek ki, sose láttam még ilyet, tisztára, mint amikor a tükör előtt állok és megugatom a másik oldalon lévőt, de nekik tükör sem kellett hozzá. Szerencséjükre vakargattak, simogattak, bár volt hogy "tanultak" és nem tudtak velem foglalkozni. Állandóan csak a kifogások, simán tudtak volna rám is figyelni, már majdnem elkezdtem eregetni, mire nagy kegyesen méltóztattak velem foglalkozni. De este biza odamentem a kanapéra aludni velük, olyan jó meleg volt ott, egy-két puki ugyan kicsusszant, de szemük se rebbent.

Másnap reggel már megint a kirándulás szót hallottam, hát egyből lesett a vércukrom, ezek megint megmászatnak velem valami hegyet és ők kullognak utánam. Nem értem miért nem látják be, hogy ez nem az ő sportjuk, mindannyian jobban járnánk, ha egész nap a kanapén üldögélnénk, de nem, szép az idő, mozduljunk ki, milyen jó lesz, mondják állandóan, aztán tudjuk mi a vége. Vagy eltévednek, vagy állandóan rájuk kell várni a csúcs tetején.

De halljatok, most nem autóval mentünk, hanem egy csomó érdekes fémszerkezettel. Volt egy nagy sárga, amin annyi ember volt, életemben ennyit nem láttam még egy kupacban. És olyan hosszú volt, hogy el sem láttam a végéig, valami bambínó volt a neve. Vagy combino? A franc sem emlékszik minden részletre. Aztán egy vonat nevű dolgon utaztunk, ami emeletes volt, de nem olyan, mint ahol lakunk, ezen csak egy plusz szint volt. Na itt már tudtam pihenni, jól el is gázosítottam a helyet. Gazdi nem volt rám büszke, pedig én magamra nagyon, meg hát inkább ez jöjjön ki, mint a mentő. Aztán átszálltunk egy kisebbre, ami nagyon rázott, majdnem odacsandáztam a padlóra, de aztán mégsem ásítottam színeset, nehéz lett volna kidumálni, még a gázfelhőket bárkire rá lehet fogni, de egy jó répás hányás nem terem csak úgy minden bokorban, abban munka van. De végül csak megérkeztünk a célállomásra, megnéztünk egy bazi régi várromot (állítólag új romok nincsenek), minden tiszta fű volt, sütött a nap, ki tudtam nyújtani egy kicsit a lábaimat, pihenhettem végre a nagyon ingergazdag délelőtt után.

Hazafele is ugyanez a cécó volt, már olyan fáradt voltam, hogy mindenhol elaludtam, bezzeg gazdi nem hozott volna ölben, minek is hadd szenvedjek, na majd megbosszulom. Este el is aludtam egyből, na persze a két kis szöszke is, így esett hogy ismét aludhattak velem a kanapén.

Másnap a galádak egyedül hagytak, de este már a szőrös gazdi is hazajött és simizte a pocómat, visszaállt a világ rendje.

Pajtik, gyakorlatilag ott tartunk, hogy nem is kell erőforrásokat allokálni a kasztrálásomra, lassan teljesen leszárad a tököm ettől a rengeteg túrázástól. Ezek ketten állandóan mennek mindenhova, mintha fizetnének érte. Legalább rám költenék, de egy fillért nem látok. Pedig ennél jobban már nem tudom jelezni, hogy új játékokra lenne szükségem, egy komplett tábori kórházat meg lehetne tölteni az áldozataimmal. A félszemű kacsák, a kar nélküli majom, a rokkant lajhár és a fej nélküli tigris szerintem már éppen elég jel arra, hogy új plüssökre van szükségem, de inkább csak kiteszik őket az ablakpárkányra, hogy majd megvarrják őket, de én addig nem játszhatok velük, mert ÁLLÍTÓLAG állandóan kieszem belőlük a vattát, de ez merő rágalom. Túlzott energiáimat levezetendő pedig úgy értékelik, hogy nekem állandóan velük kell mennem mindenféle hegymászásra, meg sétafikára az erdőbe.

Most is grandiózus tervek voltak az új csúcs meghódítására, de a változatosság kedvéért most nem eltévedtek, hanem konkrétan azt sem tudták, hogy hol vannak (az eltévedéshez legalább nyomokban szükség van arra, hogy néha jó helyen legyél). Tanösvényen kellett volna mennünk, ami kis pattanásos szerencsétleneknek sem kottyanhat meg, ehhez képest már megint függőlegesen másztunk felfelé, természetesen a jelzések sem egyeztek meg a korábban már említett szín- és formatévesztő túrázok képzelgéseivel, amit hívjunk nagyvonalúan túraleírásnak. Féltávon kiderült, hogy az útvonal hellyel közzel jó volt, de totál ellenkező irányból jöttünk, lefelé tényleg tanösvény, felfelé meg még inkább, tanultunk belőle, hogy erre még egyszer nem megyünk. Az ember feltalálta vala a GPS-t, amivel lehetne tájékozódni bárhol, de jóval korábban az ember megalkotta az erdőt, ami pont arra való, hogy ne legyen se térerő, se GPS jel, úgyhogy sokat ér a technika a rengetegben. Még jó, hogy jött velünk az egyik barátnőm is, így legalább volt kivel pajtáskodni végig, meg menőzhettem, hogy én mekkora természetjáró is vagyok, iszonyatosan meg tudom jelölni az összes fát és bokrot, legalábbis, amíg van a tankban. Odafelé úton az autóban versenyt fingottunk, ha már annyira nem volt helyem fészkelődni a megnövekedett létszám miatt, de csúnyán alulmaradtam, könnyeket csalt a szemembe a tehetsége. Viszont eltűnt a hátsó ülés háttámlája, úgyhogy be tudtam kuckózni a csomagtartóba, de akkor meg állandóan szólongattak, hogy menjek ki, mert nem vagyok szem előtt. A kutyát nem hagyják nyugton pihenni egy percre sem. 

Heroikus küzdelmek árán eljutottunk a B-terv célállomásunkhoz, a bombatölcsér tavakhoz, amik inkább csak bombatölcsérek voltak, víz az csak jelzésértékkel volt bennük. Szembe egy komplett iskolás csoporttal is találkoztunk (na ők tényleg a tanösvényen mentek folyamatosan lefelé, ahogy azt kell), meg nyomokban néhány túrázóval, aztán miután jól megnéztük mind a négy "tavat" elindultunk homlokegyenest az ellenkező irányba, mint amerre kellett volna. Tipikus. Kezdek félni, hogy én lennék az első, akit megesznek, ha egyszer végérvényesen eltévednek. Visszafelé legalább már fejből ment az út, de a végére nagyon kellett sietnünk, mert a társaság egy része rohant a vonathoz, ami csak óránként közlekedett és nem szívesen ücsörögtél volna egy olyan helyen, ahol sötétedés után nettó befizető vagy. Én már nem is bírtam az iramot, megint vitt egy kicsit kézben gazdi, de nincs kondiban, mert nagyon hamar kifulladt (állítólag én vagyok nehéz, de gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki valahogy kinéz ebben a családban), szóval anyával hátra maradtunk, amíg egy kicsit kifújtam magam. Hazafelé az autóban beütött a fáradtság, mindenki kidőlt. Ettől persze teljesen spontán bélgázok még a légtérbe kerültek, mindenki legnagyobb örömére ;)

Szóval nagyban pihengettünk, de már láttam a szemükön, hogy megint készülnek valamire és mivel nem hoztak magukkal kutyasampont egész biztos voltam benne, hogy ez megint valami sétálással fog járni, úgyhogy kezdtem komolyan mérlegelni, hogy valahogy mégiscsak a fürdést akarom választani, de nem úgy tűnt, mintha lenne miből válogatni. Hála az égnek aznap már nem csináltunk semmit, csak döglöttünk a TV előtt az ágyon, belekezdtek egy borzasztó hosszú filmbe, én már a 20 percben belülről néztem a szemhéjamat, csak akkor keltem fel, amikor szóltak, hogy a vacsora tálalva van. Aztán egész éjszaka szundi, próbáltam úgy elhelyezkedni, ahogy nekem a legkényelmesebb volt, természetesen átlóban, néha megfontolt lábmunkával az éjszaka közepén a gazdik veséjébe, lábába, csak hogy érezzék fizikálisan is azt a kis szeretetgombócot, aki én vagyok. Még az is lehet, hogy egy két puki is kicsúszott, csak hogy mindenki együtt érezzen, de inkább ez jöjjön ki, mint a mentő, nem igaz?!

Másnap kaja után bekövetkezett, amitől végig tartottam, újabb túra következett, irány a Galyatető. Gazdiék már voltak itt korábban, de akkor én még kósza gondolat sem voltam, sem az ő, sem az apám fejében és most amúgy is egy teljesen másik útvonalat találtak a hegy másik oldalán. Mondjuk nem indult rosszul, autóba ültünk és egy kicsit kocsikáztunk mindenféle kanyargós úton, amit végig fák öveztek, csak pislogtam ki az ablakon, hogy búú, meg bááá, suhan a táj, csillog a nap a lombok között. A végére már a sok kanyarodástól kivoltam teljesen, de végre odaértünk a start mezőre, aminek örömére én gyorsan le is fektettem egy emberesebb kábelt, az előző napi folyamatos legelés után már azon csodálkoztam, hogy nem egy komplett gyeptégla jött ki hátul. Jól meg lettem dicsérve (ezt máig nem értem, elvégre csak kakáltam, jön az biztatás és elismerés nélkül is), aztán már ment is a fejvakarás, hogy akkor merre is kellene indulni. Szerencsére a helyi lakosok a segítségünkre siettek és útba igazítottak bennünket (mint kiderült a haláltúrára nyertünk jegyet, gondolom szeretik szívatni a fővárosi bugrisokat), mert bizony egy olyan turistajelzés sem volt a táblákon, amikről a netes leírások szóltak, szóval vagy vakok és gyengén látók egyesülete vetette netes papírra ezeket a "segédleteket", vagy egy szín- és formatévesztő ember, így lehet, hogy a zöld háromszög igazából kék kereszt akart lenni. Csodálkoztam is, hogy nem találtuk meg a rengeteg félreinformált, eltévedt túrázó csontvázát útközben. Szóval elindultunk a helyi erők által megjelölt úton, de a piros vonal jelzés itt vélelmezhetően vérrel volt felfestve és egy behajtani tilos táblát akart volna szimbolizálni, csak mi túl sokára értettük meg a szimbolikát, addigra már nem volt értelme visszafordulni, csak reménykedtünk benne, hogy közelebb a vége, mint az eleje. Tipikusan az az ösvény volt, ahogy 30 méter mész felfelé majdnem függőlegesben, miközben összesen légvonalban egy métert haladsz előre. Persze én kondiban vagyok, csak a két puhány városi nincs szokva az ilyen kaptatókhoz (én ugyebár pihentetem az izületeimet, hiszen lépcsőznöm nem kell), minden bajuk volt 30 perc múlva, az egyik a szuszból fogy ki, a másik meg állandóan puffog, hogy nem szeret kirándulni. Aztán persze, szokás szerint - kapaszkodjon meg mindenki a gumicsontjába - megint eltévedtek. Nem is lenne igazi erdei túra, ha legalább egyszer nem mennénk teljesen rossz irányba. ÁLLÍTÓLAG, a fa, amin a jelzés szerepelt úgy gondolta, hogy vicces lenne, ha 90 fokban elcsavarodva nőne tovább a saját tengelye körül, így viszont már más irányba mutatott a jelzés, ezek meg be is dőltek neki. 10 perc után kezdtek rájönni, hogy nem lesz jó az irány, én bezzeg már az elején gyanakodtam, hiszen ha a hegycsúcsra tartunk, akkor viszonylag ritkán lehet lejtős útszakaszon menni. Na vissza a kereszteződéshez, újra sínen vagyunk, újra úgy emelkedik minden, mintha fizetnének érte, a lelkesedés meg ugrik egy fejest a legközelebbi szakadékba, civilizációnak semmi nyoma továbbra sem és már én is kezdek pilledni. Heroikus küzdelemmel (a legnagyobb kihívás az volt, hogy megvárjam a kétlábúakat, állandóan lemaradtak) valahogy feljutottunk a csúcsra, találtunk itt is egy klassz kis éttermet, ahol fel lehetett tölteni a lemerült energia cellákat és én is fújhattam egyet az asztal árnyékában. Mindenki rommá dicsért, hogy milyen aranyos vagyok (pedig csak nézek ki a fejemből, ahogy szoktam), de aztán itt is közölték velem, hogy sajnos az autó továbbra is a hegy lábánál van, szóval bizony vissza is kell battyognunk. Visszafelé találkoztunk egy igazi természetjáróval, akinek a TV nézés felért egy életfogytiglani börtönbüntetéssel magánzárkában, ő inkább végtelen kilométereket sétált, vagy biciklizett erdőkben, tavaknál, hegyekben, el is mesélt egy csomó helyet, ahol járt. Neki vérprofi felszerelése volt, amivel el sem lehet tévedni az erdőben, gondolom az internet használata nála eleve szentségtörés lett volna, gazdiék meg csak ahhoz értenek. Volt egy másik társaság is, akiknek még annyi fogalmuk sem volt, hogy hol vannak, mint az én két felfedezőmnek, kész csoda, hogy nem dobták fel a pacskert a rengeteg közepén. Visszafelé a gravitációs sokat lendített a dolgokon, olyan dinamikusan értünk le, mintha csak egy reggeli bemelegítő séta lett volna, de nem bántam, hogy már az autóban kinyújhattam egy kicsit a lábam, azért nem kutyának való ez a minden nap túrázás, én meg ugye kanapén és kiságyban fekvéshez vagyok szocializálva. Szó se róla, az erdő is bulis hely tud lenni, de tartósan nem cserélném le a puha bútorokat az avaros földre. Aznap sem kellett senkit ringatni, eldőltünk, mint választások után a kétharmados többség.

Pajtik, leteszem a nyakörvemet, a gazdik már megint túrázni vittek. Egyik héten délen vagyunk, a másikon északon, nekem meg arra sincs időm, hogy rendesen szétterülve áthortyogjam a napot. Szóval 4 napos hosszú hétvégére mentünk Szuhára. A Mátrában van és konkrétan egy utca az egész település és teli van kollégákkal, minden háznál van legalább egy kutyus, akik persze jól megugattak, de tuti, hogy csak a menő hámomra voltak féltékenyek, velem mi bajuk lenne, nem is ismernek...Egy naaaaagy lejtős, füves udvar tetején volt a szállásunk, de sajnos nem volt bezárva a kapu, így nem rohangálhattam szabadon, csak szigorúan pórázon, de így is végig szagolhattam mindent és megint láttam szarvaskakát, de szarvast egy darabot sem. Szerintem nem is léteznek, bár éjszaka megint fura hangok jöttek be az ablakon, ráadásul a padlásra meg pelék költöztek, úgyhogy hála az égnek most nem csak az én zajongásomra keltek fel az éjszaka közepén. Az első napon még nagyban lustálkodtunk, fárasztó volt az utazás is, meg ugye meg kellett szokni az új helyet is, de még egy teljes napig csak a miénk volt a ház, a többi vendég csak később érkezett. Képzeljétek, megengedték gazdiék, hogy velük alhassak az ágyban este. Képzelhetitek mennyire bújós lettem, bár egyesek szerint inkább túróckodtam, de ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ki ne találjuk már, hogy egy 200*200-as ágyon valaki nem fér el pont miattam! Ugyan kérlek!

Tudtam volna négy napig csinálni mindezt, de másnapra már túra volt beszervezve. A Morgó gödörhöz mentünk, a gödör részét még értem, de morogni nem morgott, az fix. Reggel megkajáltunk, egy picit rápihentünk, aztán nekilendültünk. És csak mentünk, és mentünk, és mentünk. Már jó ideje caplattunk, de még a települést sem sikerült elhagynunk, a 243-as szám alól kellett kisétálnunk az egyesig, hogy megpillantsuk a településtáblát, közben mindenki ugatott, tiszta idegbeteg itt mindenki vidéken. Amikor már azt hittem, hogy na végre, hátunk mögött hagytuk Szuhát, akkor egy még hosszabb, még unalmasabb rész következett. Sehol egy bot, galambok, vagy valami külső inger, csak a horizonton eltűnő kopár pusztaság. Ennél az is izgalmasabb lett volna, ha nézem a mosógép forgódobját, amíg ki nem taccsolok. Egy örökkévalóság után végre elértünk a célhoz, ahol persze elsőre rossz felé kanyarodtunk az erdőben, így 20 percet totál random irányba tettünk meg, miközben rögtön az elején kellett volna a balos helyett jobbost venni és konkrétan 20 méterre lett volna a célállomás. Tipikus, ezek ketten állandóan eltévednek. Mentségükre szóljon, hogy ne,m volt semmilyen turistajelzés, vagy tábla, hogy hahó szerencsétlen, ne arra menj. Nagy nehezen meg lett végre a gödör, nagyon kalandos volt lemenni és még kalandosabb fel, mert olyan meredek volt a bejárat, hogy a kétlábúak is körülményesen tudták leküzdeni, de ráadásul a majdnem 13 kilós popómat is le és fel kellett juttatni ugyanezen az útvonalon. Én csak néztem értelmesen a hámomban, ennyivel tudtam érdemben hozzájárulni, pakoltak jobbra-balra, mint egy szatyor krumplit. Lent már sokkal izgisebb volt, mindenfelé avar, lehetett zörgősen szaladgálni benne, meg mindent összevissza pisilni, hogy a később érkező kutyák tudják, hogy én vagyok a főnök.

Hazafelé megálltunk kajálni, én is kifújhattam magam az étterem teraszán, volt néhány suttyó vendég is sokmilliós verdákkal, akik az utolsó 10 forintig kiszámolták a számla végét (gondolom emiatt lehet ilyen drága autójuk), de végül eljött a pillanat, hogy vissza kellett indulnunk. Lehet váratlanul ér mindenkit, de pont ugyan olyan unalmas volt a visszaút is, nem húztak fel közben vidámparkot, kutyafuttatót, és a háttérdíszlet is pont ugyan olyan uncsi volt, a csupasz tarlókkal együtt. Cserébe kutyául elfáradtam a végére, úgyhogy büntiből már cipeltettem magam gazdiékkal, majd legközelebb kétszer is meggondolják, hogy mennyit sétáltatnak. Na a végére nekik sem volt  őszinte a mosolyuk, ráadásul visszafelé már hegynek felfelé kellett kutyagolnunk, baromi messze volt a 243-as házszám. Örültem, hogy végre lerogyhattam az ágyra, nem kellett sokáig ringatni, akkorát aludtam, mint ide Lacháza. ÁLLÍTÓLAG mást már annyira nem hagytam pihenni, de tagadok és ködösítek.

Folyt. köv.

Halljátok pajtik, ezek a kétlábúak engem állandóan hurcibálnak mindenfelé az országban. Hát hogy aludjon így az ember kutyája napi 18-20 órát? Még a végén átlagban lenyomnak a koalák, akkor aztán magyarázhatom a bizonyítványom, hogy de hát én aludni akartam, de egy újabb érdekes helyre kellett mennem, ahol ki kellett derítenem, hogy a talajon lévő dolgokból mi ehető és mi nem, vagy legalábbis mi az, ami elfér a számban. 

Szóval Óbányán voltunk a hétvégén, egy nagy parasztházban, ahol légkondi nélkül is kellemes hűvös van egész nap, ellenben éjszaka meg vesztés hideg, de ott volt két kályha, amibe gazdiék egymás után dobták be a szebbnél szebb botokat, jó meleg is lett tőle, de aztán reggelre meg eltűnt minden a kályhából. Ez valami fekete mágia lehet, az fix. Éjszaka persze szokás szerint megugattam mindenkit a házban, aki csak ki mert jönni pisilni (tanulják meg tartani, nekem is reggelig sugorgatnom kell), úgyhogy egy párszor azért felébredt mindenki a bionikus védelmi rendszernek köszönhetően.

Volt egy hatalmas udvar is, ami csak az enyém volt, persze a szolgáknak megengedtem, hogy használják, lássák kivel van dolguk. Volt egy csomó vackor a földön, amit én annak rendje és módja szerint megpróbáltam elfogyasztani, több-kevesebb sikerrel, de mindig sikerült meglógnom, amikor próbálták kivarázsolni a számból, csak egy párszor sikerült átverniük, amikor virslit ajánlottak cserébe, ott sajnos egyből beugrok még a trükknek, de legalább a virslit tényleg megkapom. Tudtunk egy csomót labdázni, rohangálhattam napestig, minden tiszta fű volt, úgyhogy legeltem is egy csomót, bár többször felhívták a figyelmemet, hogy ezt nem kéne, de ugyebár a főnök én lennék, úgyhogy innentől kezdve minden észrevétel csak javaslat.

Éjszaka rengeteg furcsa hang szűrődött be az ablakokon és ezek csak egy része tartozott közepesen kapatos sváb helyi lakosokhoz, az összes többi valami vadállattól származott. Bőgtek a szarvasok, meg kedvükre kocogtak keresztül-kasul a vaddisznók, amik olyanok, mint én, csak soookkkkal nagyobbak és agresszívebbek, de pont olyan büdöset kakálnak, mint én, csak azt gazdiék nem szedik össze, nekem meg nem hagyják, hogy megegyem (nem is értem ők miért nem esznek kakát, egyből megértenék az én nézőpontomat is, az biztos). Mondjuk vaddisznóval már Csepelen is találkoztunk, szóval az nem volt újdonság, de ezekre a szarvasokra nagyon kíváncsi lettem volna, de egy sem került az utunkba (gazdiék legnagyobb megkönnyebbülésére). Voltunk túrázni is az erdőben, ott gyakorlatilag minden egy potenciális bot, úgyhogy odáig voltam, meg vissza. Egy patakparton mentünk végig, aminek az elején nagy víztározók voltak, tele pisztránggal, de sajnos mindenhol áram volt a kerítésben, úgyhogy nagyon kellett figyelnem, nehogy oldalba pisiljek egy drótdarabot, mert nagyon gyorsan szikrázóan jó lett volna a hangulat. Mostanában mániám minden második fát, vagy bokrot megjelölni, de nehézkesen lehet ennyi pisit beosztani, hogy mindenhova jusson, úgyhogy a végén már csak púder jön. Nagyon tiszta volt a víz, úgyhogy én egész végig abból ittam, meg abban pacsáltam, hogy ne legyen annyira melegem, kellett is a vízhűtés, mert 11 km-t sétáltunk aznap mindenfelé, de borzasztóan meg lettem dicsérve, mert  irtó ügyesen viselkedtem végig, bár néha gazdiékra a frászt hoztam, mert állandóan mindennek a peremén sétáltam (a legtöbb érdekes dolog mindig a peremen túl van), egy rossz mozdulat és beleesek valami hülye gödörbe. De hát a középső nevem veszélyes (vagy fogyatékos? Ezeket mindig keverem). Este már persze nem kellett ringatni, másnap meg pont annyi lelkesedés volt bennem, mint egy vásári kakasos nyalókában, úgyhogy javítottam is jelentősen az alvási átlagomon, csak a kötelező pisi-kaki körre keltem fel, engem egy hétre felejtsen el mindenki, le vagyok merülve...és már most beszélik, hogy két hét múlva meg valami Szuha nevű helyre megyünk túrázni. Remélem opcionálisan választható lesz, nekem az alvás még mindig sokkal jobban fekszik.

A latorpusztai hétvége csak a bemelegítés volt a vidéki napokra, kedden már vitorláztunk is tovább a Balkánra, Ego csak pislogott, amikor újra azt látta, hogy megint pakolászunk, meg volt róla győződve, hogy őt most tuti itthon hagyjuk és bánatosan lefeküdt a szőnyeg szélére. Persze amikor a K9-es mellényében feszít, akkor már tudja ő is, hogy jön velünk, de még nem tudja mindig elkülöníteni, hogy mikor van reggeli munkába készülődés és 11 óra egyedüllét, és mikor van közös utazásra csomagolás. Most én ültem vele hátul az autóban és csak 3-4-szer próbált spontán vaszektómiát végrehajtani, amikor valami borzalmasan érdekes suhant el az ablak előtt (pl egy fa, vagy egy másik autó), akkor neki bele kellett ugrania az ölembe, hogy felágaskodva nyomon tudja követni az eseményeket és sejthetitek, hogy jellemzően nem a combom egy viszonylag stabil pontjára koncentrálta a kis mancsaiban a több, mint 12 kilós hab testének minden súlyát. Aztán az arcodba liheg és boldogan rád mosolyog és el is felejtesz rá haragudni, egészen a következő elsuhanó fáig.

Lent persze már tudta, hogy kezdődik a wellness, lehet az udvaron rajcsűrözni napestig, rettegésben tartani a baromfi udvar még életben lévő populációját, bár még azért kölcsönösen meg szokott ijedni mindenki a másiktól, ha szokatlan hang hagyja el valakinek a torkát. Kicsit fel is borult a napi menetrend, ugye itthon jellemzően versenyben van a koalákkal, hogy ki tud többet aludni 24 óra alatt, de ha máshol vagyunk, akkor mindenkit követni kell, mindenhol történik valami, még akár lepattanó is lehet belőle, viszont ez a 0-24 órás őrszolgálat a lustizás rovására megy, amit aztán nagy dózisokban pótol, miután hazaérünk. Mondjuk félteni nem kell, elég sok görögdinnye, sárgadinnye és alma került a pocóba, mindenkire tudott annyira szívszaggatóan nézni, hogy jutott egy kis plusz gyümölcs neki az étkezések között. Ellenben annyira szobatiszta már, hogy kibővítette a hatósugarat és már udvartiszta is lett. Hiába kísértem ki reggel hatkor, full kómásan a gyereket a 10 fokban, csak nézett rám, hogy ezt most minek kell, menjünk már vissza aludni. De hát az ugye nem úgy megy, pisi, kaki kell reggel, utána jöhet a kaja, tartsuk már a sorrendet, mert utána elvérzik a több hónapos nem piszkítottunk a lakásajtón belüli rekordunk. Már annyira úrban tolja, hogy a nagydolgot meg kell előtte kínálni rendes sétáltatással, csak úgy nem fog odakakálni a fűre, mert éppen következne, meg amúgy is kell neki, neeeeeem! Fel kell venni a hámot, elrakni a kakazacskót, fel a pórázt és menjünk sétálni, majd közben megoldja a kérdéskört, pont úgy ahogy otthon szokta. Kísérletképpen eljátszottuk a következő napon is, hogy csak az udvarra mentünk ki vele mindenféle felszerelés nélkül, egy nagyon jelzésértékű pisit eresztett csak el, de már azt is csak azért, mert látta az arcomon, hogy nem megyünk be addig, amíg valami ki nem jön belőle és hánynia éppen nem kellett a sok felevett szénalapú létformától, de a kaka megint csak hámmal a testén érkezett meg, de az kb 1 perccel azután, hogy kiléptünk a kapun. Most szólj hozzá mennyi esze van. Az autóba is csak jobb oldalról tud beszállni, gondolom valaki mesélte neki, hogy a bal oldal veszélyes, ott megy a forgalom a közúton. Teljesen magától jött rá arra is, hogy elfér az autó alatt (a fotel alá már sajnos nem fér be,csak a feje, rendszeresen fel is hergeli magát rajta, hogy hiába túrja a kis testét, csak nem akar beljebb jutni a fotel alá), így ha illegális dolgok vannak a szájában, akkor spurizott be alá, mert tudta, hogy mi ott nem érjük el. Mondjuk nagyon hamar búvárkaja is lett abból, amit ott majszolt el, de hát tanuljon a saját hülyeségéből is néha.

Végre jobb lett az idő hétvégén és visszatértünk az oviba is, de azt vettük észre, hogy egyre inkább csak azon jár az esze, mint minden disznó férfinak, csakhogy ő fényes nappal molesztál mindenkit, aki az útjába kerül, úgyhogy nemsokára inkább a sulit kezdjük el (kicsit félek tőle, hogy a miénk csak fogyatékoskodni tud, valahol egy túlkoros, örök nagycsoportos óvodás kategóriába tartozik, de a sulira alkalmatlan). A kedélyek megnyugtatása végett októberben az ő mogyoróval teli zsákját fogja elvinni a télapó, már szoktuk neki mondogatni, hogy lélekben készüljön, hogy átmenetileg IKEA állólámpának lesz öltöztetve, és két üveggolyóval könnyebb lesz, de még nem igazán érzi a helyzet súlyosságát. Majd fogja...

A hosszú hétvégén ismét a latorpusztai lakosokat (szám szerint kb 35 emberről van szó) tartottuk a gyerekkel rettegésben. Volt itt kérem minden. Megmásztuk a "hegyet", aminek tetején egy régi várrom állt, de ezt úgy képzeljétek el, hogy gyakorlatilag 5 tégla maradt belőle, a többit már csak a tájékoztató tábla alapján tudtad hozzá képzelni. Ego úgy ment fel a hegyoldalban, mint akit 40 szuka kutya vár a tetőn, alig lehetett vele tartani a lépést. Aztán persze a tetőn már megtört a lendület, kellett a frissítés, lefelé meg már akkora dzsumbujban kellett mennünk, hogy simán megvédte volna az is az ellenségtől az immár nem létező várat, nem feltétlenül az arra járó turisták érdekeit tartották szem előtt, amikor engedték hónaljig nőni az összes gazt és tüskebokrot. Kifejezetten kalandos volt úgy lejönni, hogy néha Egot ölbe kellett venni, 60 fokban lejtett az ereszkedő és mindemellett még a természet is rommá karistolt. Kérdezzétek csak meg Tinát, mert mindezt ő vállalta magára.

Most egy kicsit többen voltunk, mint legutóbb, úgyhogy Egonak kihívást jelentett, hogy egyszerre mindenkit követni kell, baromi nehéz lehet ám egy időben legalább három helyen lenni, a nap végére jellemzően már a hintaágyban durmolt kilenckor, miközben idehaza még 10-kor is az arcán pörög. Előjött belőle a házőrző gén is, az éjszaka közepén bármi mozgást észlelt, ami nem a mi szobánkból indult, ugatott egy rövidet, épp csak annyit, hogy mindenki felébredjen. Sajnos, ahogy az lenni szokott nem egyszerre megy ki mindenki pisilni, úgyhogy 2-3 ugatásos körrel sikerült elérkeznünk a reggelig. Nagy baj nem is lett volna, ha napközben tudtunk volna kicsit aludni, de reggel nyolctól tűzifát aprítottak láncfűrésszel kb délután háromig, hogy aztán átváltsanak a damilos fűkaszára, szóval kb olyan hang volt 10 órán keresztül, mintha egy moto-cross pályán rekonstruálták volna a drezdai bombázást. Egy idő után már olyan volt mint a fehér zaj, beépült az agyad hátuljába és az kezdett el zavarni, amikor végre csend lett. Ettől függetlenül bárki átment volna közülünk másnap egy baltával, ha esetleg újra kezdték volna  hadműveletet...na nem mintha lenne balta a háztartásban. Kissé hűvösebbek voltak már a reggelek, szóval fázott a popó rendesen, amikor kimentünk a reggeli pisi, kaki körre, a kisdolog után már tepert is vissza az ajtóhoz, hogy akkor köszöni szépen, most kivételesen ő menne vissza aludni, délig hozzá se szóljunk, de mondtuk, hogy amíg nincs kaki, addig nem megyünk be, és a reggelit is nyugodtan elfelejtheti. Volt ám bánatos nézés, de az ilyen olcsó trükköknek mi már nem dőlünk be.

Lassan kezd rájönni amúgy, hogy nagy melegben azért nagy királyság vízben hencseregni, a kert végében lévő kis patakba már teljesen egyedül vetette bele magát, pacsált egy kicsit, aztán mehetett is tovább a rajcsűrözés. Volt velünk egy 7 éves kisfiú is, akinek személyében megfelelő játszópajtásra talált, lehetett vele kergetőzni az autó körül, meg a kertben keresztbe kasul, a hülye gazdái csak állandóan rászólni tudnak, hogy ne húzogassa ki a virágoskert jelző pálcákat, mert az nem bot, meg különben is ott a kávéfabot, meg ezt ne vegye a szájába, aztán persze megint ő a hibás, ha túl sokat lőtyöl, aztán kidobja a taccsot. Hát élet az ilyen?

Ki is purcant a harmadik napra, de legnagyobb balszerencséjére a hétfőt már állatorvossal kezdtük, következett a következő kötelező oltás, ha már arra jártunk megnyírták a körmét is és kapott gyógysampont és kenőcsöt is, mert az alvázat összecsípte a csalán, szal tele van pici pöttyökkel, ami nem baj, ha minél előbb elmúlik. Van még egy napja visszarázódni a fővárosi életbe, holnap megint utazunk vidékre, lehet bámulni egész nap a buta csirkéket majd.

Ego egész héten fullba nyomta a kretént. Kezdődött azzal, hogy amikor kajálni kell, már nem úgy veti rá magát a tálkájára, mint akit két hete éheztetnek, kb rádnéz, hogy már megint ez van? Pedig az egész háztartásban ő az egyetlen, aki lazacot eszik minden nap, de azért mindig megvárja, hogy hátha kap valami mást az emberi kajafelhozatalból, de nagyon hamar realizálja, hogy nem lesz lepattanó, szóval nagy duzzogva magába tömi, amit elé raktunk, persze ha raktunk a tetejére némi májkrémet, mert az igazi gourmet-k így eszik...meg Ego. Aztán persze ugyanúgy leül eléd és előveszi azt a nézését, hogy ő még éhes, adja az ételből. Egyszer tuti meg fog szólalni, hogy ide a sült krumplival és senkinek nem esik bántódása.

A lakást néha ugye nem árt szellőztetni, főleg mostanság, amikor az egy gyűrűt el sem kell vinni a végzet hegyéig, elég ha bedobod egy tetszőleges, légkondi nélküli lakásban, simán elolvad ott is. Ilyenkor Ego kislattyoghat az erkélyre is, aminek keretében három gyakorlatot szokott végezni. Vagy issza a légkondi kondenzvizét, nem mintha nem lenne állandóan friss víz a tálkájában, de ez tényleg sokkal viccesebb, hiszen állandóan rászólunk, hogy nem abból kellene lőtyölni. Hébe-hóba betéved egy egy élőlény az erkélyre, na azokat neki azonnal igazoltatnia kell, legyen az szentjánosbogár, légy, gyanús madarak, neki mindenről is tudnia kell. Persze a nagyobb bogarak rázümmögnek, volt már, hogy legyet szippantott be orrba, aztán taknya nyála összefolyt mire kiküzdötte magából, de ismeretlen madárhangokkal meg persze semmit nem tud kezdeni, hiszen nem látja a hang forrását, szóval ilyenkor a kutya.exe leáll és csak néz, mint a gázpalack (bután). De a legjobb, amikor fel van pörögve, akkor a játékait kihordja az erkélyre. A legtöbb dologról menet közben kiderült, hogy sípol, vagy zörög, ami neki marhára tetszik, a gond ott kezdődik, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen síri csend támad, kinézve az erkélyre, pedig annyit látsz, hogy a kutya nézelődik némán kifelé és tanácstalan, mint egy kisközség. Ekkor már lehet sejteni, hogy lesz egy plusz köröm a harmadik emeletről, mert bár egy nagyon vékony rés van az erkélyen, ahol dolgok kiférnek, de Ego sebészi pontossággal tudja kidobni a játékait, aztán várja a megváltást, majd az egyik szolga visszahozza. Ezt már eljátszotta egyszer a csepeli jégeső kellős közepén is, akkor kifejezetten mókás volt ernyővel lecaplatni, az esernyő pont annyira volt hasznos, mint halnak a bicikli. 

Titkos ügynököset is szeret játszani, észrevétlenül dolgokat csempész a szájában, meg illegális dolgokat rejteget az ágyában. Nem figyelsz oda rendesen, leesik három becsomagolt leveskocka, amit a leesés pillanatában te már csak kettőnek látsz, mert a harmadikra Szimat felügyelő már lecsapott, aztán mint aki ott sem volt, észrevétlenül kislisszol a konyhából a szájában a szajréval, de ilyenkor gyanúsan kerüli a szemkontaktust, mert piszok gyorsan lebukik, hogy valami illegális van nála. Ha meg nem a szájába veszi, akkor eldugja a kiságyban, aztán már csak azt vesszük észre a kamerán, hogy a szokásos napközbeni teljes agyhalál alvás helyett, valamit vidáman majszolgat és úgy kell a távolból rászólni, hogy tessék gyorsan kiköpni, mert az nem játék és még baja is lehet tőle. Ezer szerencse hogy hallgat ránk, és nagy duzzogva kiköpi a rágókáját, aztán persze beduzzog és a nap hátralévő részét már háttal tölti a kamarának, csak úgy jelzésértékkel. Egy kutyával minden nap élmény :)

Ego vagyok, 8 hónapos múltam és egy hónapja nem kakáltam a lakásban. Na persze egy két pisi becsúszott, de arról egyáltalán nem én tehetek. Az úgy volt, hogy reggel én már unatkoztam, a gazdik meg csak feküdtek az ágyban és azt hajtogatták, hogy Ego, még csak hajnali 5 van, jelentsen ez bármit. Mintha ez kifogás lehetne arra, hogy ne foglalkozzanak velem, úgyhogy fogtam magam, beküzdöttem magam a tiltott helyre a fotel és a puff mögé és vígan elkezdtem pisilni, mert azt már észrevettem, hogy ha pisilek, akkor velem foglalkoznak. Pillanatokon belül kaptam hármat a fenekemre és jól le lettem szidva, úgyhogy ezen a figyelemfelkeltő technikán még csiszolnom kell, el is szégyelltem magam, elbújdokoltam a dohányzóasztal alá, amíg azt nem mondták, hogy nincsen semmi baj és elő nem jöhetek. De volt már párszor éjszakai baleset, sajnos nem igazán tudom jól beosztani, hogy mikor mennyit kellene inni, és tudjuk nem csak a jóindulatú prosztatamegnagyobbodással küszködő középkorú férfiak esetében lehetnek vizelettartási gondok, hanem telelőtyölt hasú kiskutyák sem bírják ki így reggelig, úgyhogy egy párszor már pisis ágyban keltem fel. De ezektől eltekintve ajtón belül már nagyon ügyes vagyok.

Nemrégiben már kaptam egy fagyi nevű ételt is, ami nagyon finom. Kicsit puhábbat kakilok tőle, de simán megéri. De egy csomószor csak nézhetem, ahogy gazdiék elnyalják és én nem kapok belőle, mert valami csoki van benne, ami nekem nem tesz jót, de tuti csak megpróbálnak átverni. Legutóbb meg valami sorbetet hoztak nekem, gyakorlatilag fagyasztott víz, miközben a tejes fagyi a királyság, ezek meg megpróbálnak fagyasztott szörppel átverni. Hát látnak ezek horgot a számban? Akkor meg ne fárasszanak. Volt egy egész doboz fincsi fagyijuk, amit direkt akkor vettek elő, amikor én vacsiztam, gondolták majd akkor csendes magányukban nyugodtan elnyalhatják. Nem most jöttem le a falvédőről, láttam ám a szemem sarkából, hogy mit vesznek ki a fagyasztóból, szóval otthagytam csapot papot és mentem a jussomért. Ezek meg csak néztek rám, mint Van Gogh a dolby surroundra, mert olyan még a történelemben nem volt, hogy én félbehagyom bármi miatt is a vacsit. A fagyiért megéri, úgy vettem észre a kaját egyik sem eszi el előlem, szóval az így is, úgy is megvár. 

Mint kiderült a kanapén is marha kényelmes ám feküdni, a kiságy sem rossz, meg a szőnyeg, na de ez sokkal puhább és szét lehet folyni rajta úgy emberesen. Több se kellett nekem, a nap jelentős részét azon töltöm, ha mindenki itthon van, szombat este pedig konkrétan egész éjszaka ott aludtam. Gazdi nehezményezte is reggel, hogy nem az ágy végében aludtam velük a kiságyamban, de hát ennyi luxust néha én is megengedhetek magamnak, nem lehetek állandóan velük, meg kell tanulniuk, hogy néha egy kicsit egyedül legyenek, elvégre már felnőttek. Na de már este van, megyek az ágy végébe, hagyom, hogy jól megvakargassanak, aztán jó hangosan horkolok, hogy felpöndörödjön a tapéta.

Pacsi: Ego