Az úgy volt, hogy szerettünk volna egy kutyát. De ugye sok a teendő, hétvégén suliba jár az ember, félévente vizsgaidőszak, hétköznap munka, plusz korrepetálás, ezekből le kell faragni, mielőtt felelősséggel magunkhoz vehetnénk egy kutyust. Tervezgetni mindenesetre lehetett, aminek a végére tényleg redukálódott a feladatlista és most egy pici, szőrös szeretetgombóc szuszog a lakásban, aki immár nem én vagyok ;)

Pénteken volt a nagy nap, amikor Egot elhozhattuk. Mindketten nagy Marvel rajongók vagyunk, Odinból pedig már így is van elég, úgyhogy maradt a Galaxis őrzői 2. főgonosza, de reméljük személyiségben nem ütközik ki a választott neve. Akkor bajban leszünk...ennél is nagyobban. 

Mikor hazaértünk még szégyenlősen nézegetett ki a hordozóból, gondosan ügyelve rá. hogy a hátsó két lábát még véletlenül se tegye ki belőle. A tenyésztő figyelmeztetett minket, hogy előfordulhat, hogy a stressz miatt 1-2 napig nem fog enni, de olyan kis hordó hasa volt/van, hogy úgy gondoltuk nem lesz itt gond az evéssel, láthatóan nagy gyakorlata van benne és a mérleg tanúsága szerint is jól bánik a pocakjával. Ennek köszönhetően egyik kis ruhácskája sem jó rá, amit előre megvettünk és az első alternatívás kiságya is elég passzos volt, úgyhogy rögtön a második fekvőhellyel kellett nyitnunk. De az istennek sem akart enni. Se kézből, se tálból, se semmi. Semmi baj, szóltak előre, hogy ez lehet, de azért néhány szál szakállam beleőszült az aggodalomba és mint utóbb kiderült a tálja is túl kicsinek bizonyult, az egyel nagyobb méretből már bőszen lapátolja magába a kaját.

A következő hadgyakorlat a pisi, kaki figyelés volt. Nem is gondolná az ember, milyen hosszú időre le tud kötni, hogy a kutya minden mozdulatát lesed, legyen kisterpesz, nagyterpesz, oldalra huppanás, minden gyanús, egy percre sem lankadhat a figyelem. Gondoltuk mi, de ahogy az lenni szokott elég sok rés van a pajzson. Amikor először adtunk neki enni egyedül hagytuk, így is elég stresszben volt, és én se nagyon csípem, ha evés közben bámulnak. Egy perc múlva be is indult a sírás, de mi ugye felkészültünk már minden okosságból, hogy ilyenkor nem szabad odamenni hozzá. Így viszont a figyelőkamerán premier plánban megnézhettük, ahogy bekakil. Szegény azt próbálta jelezni, hogy nem tudja hova kell, mi meg rögtön elsőre be is néztük. Nem tudom utána ki érezte magát rosszabbul, ő, vagy mi. Sajnos az első néhány kör pisivel is hasonlóan jártunk, száraz maradt mind az alom, mind a pelus, de lassan kórház szintű tisztaság uralkodik így a lakásban és stabil fertőtlenítő szag. Sebaj, játszós időben, amíg a nappaliban garázdálkodtunk, addig Tina nekiállt felmosni a konyhát, addig ki is raktunk egy rácsot, hogy ne menjen felnyalni a padlót, ha nem muszáj. Na ezzel lőttük a második öngólt, mivel épp battyogott volna ki kővel borított felületre, hogy az újabb kaki adagot kinyomja magából, de az útlezárás miatt így megfelelt neki a parketta is és mindezt 5 másodperc leforgása alatt, amikor épp a dohányzó asztal takarásában volt. Még jó, hogy ipari mennyiségben van itthon tisztítószer.

Eljött az első éjszaka, mi már lelkiekben felkészültünk, hogy senki nem fog aludni. Se a kutya, se mi, se a szomszédok. Egy mukkanás nem volt egész éjszaka, Tina úgy ment ki megnézni, hogy ugye lélegzik a kutya. A második együtt töltött napunkon beindult az evés, a pisi már alomba (hoppácsak), a kakit pedig továbbra sem tudjuk lefülelni. Egyszer sikerült félig meddig pelusra, mert éppen közel volt hozzá, de a többi  a szélrózsa minden irányába, lefekvés előtt konkrétan kétszer, nehogy valami sormintát véletlenül felfedezzünk. Aztán, amikor már semmire nem gyanakodtunk, eljött a második éjszaka. Emberi szükséglet miatt volt egy éjszakai mosdózás, amire felkelt ő is, és bepörgette magát. Nem akartunk vele foglalkozni, mert ugye ilyenkor is tilos, de konkrétan megindult a kennellel a legközelebbi kijárat felé, így körbe kellett bástyáznunk a rácsokat, hogy ne tudja elmozdítani. Életünk leghosszabb 30 perces sírása következett, de még egyszer nem mehettünk ki, mert akkor megszokja, hogy a hisztire jön a gazdi is. Azt hittük nem hagyja abba, már Tinát is a sírás kerülgette. De 30 perc alatt elfáradhatott és visszafeküdt.

Vasárnap megint nappali műszakban volt a kakafigyelő szolgálat, de több óra játék, egy pici kondícionálás után sem történt semmi. Ráadásul elérkezett a következő mérföldkő: a gazdik elmennek otthonról. Tina ment tanítani én pedig szokás szerint lekísértem az autóhoz, kiváló alkalom egy 10 perces távollét tesztelésére. A lépcsőház aljáig tudtuk nézni kamerán, hogy keservesen sír, utána inkább kikapcsoltuk az alkalmazást, ne nehezítsük tovább a dolgunkat. Rajtam ezer réteg ruha volt, mert ugye addig nem mehetek vissza a lakásba, amíg hiszti van, így felkészültem, hogy a függőfolyóson találnak meg és már csak annyit kell a halottkémnek kitalálnia, hogy az éhség, vagy a hideg végzett velem. Mission impossible-ben visszasompolyogtam a bejárati ajtóhoz, füleltem és a kamerára is ránéztem, erre szép csöndben feküdt a kis ágyában.  Mint kiderült csak félsiker, mert az elmenéses stresszben szegény megint csak bekakilt, és sajnos megint nem a kijelölt célzónába. Ha más nem, kitapétázzuk az egész lakást pelussal, de ha a pisi megy, akkor a kaki is fog. Soha ne add fel, hacsak nincs rajta elegendő bélyeg!