A hosszú hétvégén ismét a latorpusztai lakosokat (szám szerint kb 35 emberről van szó) tartottuk a gyerekkel rettegésben. Volt itt kérem minden. Megmásztuk a "hegyet", aminek tetején egy régi várrom állt, de ezt úgy képzeljétek el, hogy gyakorlatilag 5 tégla maradt belőle, a többit már csak a tájékoztató tábla alapján tudtad hozzá képzelni. Ego úgy ment fel a hegyoldalban, mint akit 40 szuka kutya vár a tetőn, alig lehetett vele tartani a lépést. Aztán persze a tetőn már megtört a lendület, kellett a frissítés, lefelé meg már akkora dzsumbujban kellett mennünk, hogy simán megvédte volna az is az ellenségtől az immár nem létező várat, nem feltétlenül az arra járó turisták érdekeit tartották szem előtt, amikor engedték hónaljig nőni az összes gazt és tüskebokrot. Kifejezetten kalandos volt úgy lejönni, hogy néha Egot ölbe kellett venni, 60 fokban lejtett az ereszkedő és mindemellett még a természet is rommá karistolt. Kérdezzétek csak meg Tinát, mert mindezt ő vállalta magára.

Most egy kicsit többen voltunk, mint legutóbb, úgyhogy Egonak kihívást jelentett, hogy egyszerre mindenkit követni kell, baromi nehéz lehet ám egy időben legalább három helyen lenni, a nap végére jellemzően már a hintaágyban durmolt kilenckor, miközben idehaza még 10-kor is az arcán pörög. Előjött belőle a házőrző gén is, az éjszaka közepén bármi mozgást észlelt, ami nem a mi szobánkból indult, ugatott egy rövidet, épp csak annyit, hogy mindenki felébredjen. Sajnos, ahogy az lenni szokott nem egyszerre megy ki mindenki pisilni, úgyhogy 2-3 ugatásos körrel sikerült elérkeznünk a reggelig. Nagy baj nem is lett volna, ha napközben tudtunk volna kicsit aludni, de reggel nyolctól tűzifát aprítottak láncfűrésszel kb délután háromig, hogy aztán átváltsanak a damilos fűkaszára, szóval kb olyan hang volt 10 órán keresztül, mintha egy moto-cross pályán rekonstruálták volna a drezdai bombázást. Egy idő után már olyan volt mint a fehér zaj, beépült az agyad hátuljába és az kezdett el zavarni, amikor végre csend lett. Ettől függetlenül bárki átment volna közülünk másnap egy baltával, ha esetleg újra kezdték volna  hadműveletet...na nem mintha lenne balta a háztartásban. Kissé hűvösebbek voltak már a reggelek, szóval fázott a popó rendesen, amikor kimentünk a reggeli pisi, kaki körre, a kisdolog után már tepert is vissza az ajtóhoz, hogy akkor köszöni szépen, most kivételesen ő menne vissza aludni, délig hozzá se szóljunk, de mondtuk, hogy amíg nincs kaki, addig nem megyünk be, és a reggelit is nyugodtan elfelejtheti. Volt ám bánatos nézés, de az ilyen olcsó trükköknek mi már nem dőlünk be.

Lassan kezd rájönni amúgy, hogy nagy melegben azért nagy királyság vízben hencseregni, a kert végében lévő kis patakba már teljesen egyedül vetette bele magát, pacsált egy kicsit, aztán mehetett is tovább a rajcsűrözés. Volt velünk egy 7 éves kisfiú is, akinek személyében megfelelő játszópajtásra talált, lehetett vele kergetőzni az autó körül, meg a kertben keresztbe kasul, a hülye gazdái csak állandóan rászólni tudnak, hogy ne húzogassa ki a virágoskert jelző pálcákat, mert az nem bot, meg különben is ott a kávéfabot, meg ezt ne vegye a szájába, aztán persze megint ő a hibás, ha túl sokat lőtyöl, aztán kidobja a taccsot. Hát élet az ilyen?

Ki is purcant a harmadik napra, de legnagyobb balszerencséjére a hétfőt már állatorvossal kezdtük, következett a következő kötelező oltás, ha már arra jártunk megnyírták a körmét is és kapott gyógysampont és kenőcsöt is, mert az alvázat összecsípte a csalán, szal tele van pici pöttyökkel, ami nem baj, ha minél előbb elmúlik. Van még egy napja visszarázódni a fővárosi életbe, holnap megint utazunk vidékre, lehet bámulni egész nap a buta csirkéket majd.