A kutyánk okos. Túl okos. Kiaknázza a rendszer gyengeségeit, ezek lennénk mi, a gazdái. A hét biztatóan indult és úgy is folytatódott. Megtanultunk alomba kakilni, most már 10-ből 9-szer a helyére megy a kaka. Ezzel párhuzamosan rájött, hogy fényes nappal valamelyik szolga valamilyen varázslatos módon megneszeli, amikor kaki került a légtérbe és felbukkan, hogy azt összeszedje, mielőtt ő kevésbé gourmet módon elkezdi újra magába lapátolni. Amíg együtt vagyunk jellemzően elvan az ember ölében, egy kicsit enged a légvárból, szigorúan akkor ha seggtől szemben vagyunk egymással, aztán elérkezik a pillanat, amikor hangoskönyv bekapcs, kiskutya irány aludni. Megvárja, amíg felemelem a barikádokat, elmondom, hogy most már aludnia kell egy kicsit, bemászok a szobába, körbebástyázom magam a munkakellékekkel, majd bekapcsolom a kamerát, hogy megnézzem mit is csinál és ekkor premier plánban kakil egy embereset. Ekkor a világ legnagyobb nyugalmával kisétál a folyosósra, mert tudja, hogy pillanatokon belül úgyis felbukkanok a horizonton, mert pontosan tudja, hogy én tudom, hogy ő kakilt. És tényleg! Napjában háromszor is eljátsszuk. Mert rájött arra is, hogy figyeljük a kamerán keresztül. Van, hogy annyira lusta, hogy csak leül a kamera elé telibe és belenyafog a legtragikusabb arccal, hogy őneki mennyire sanyarú a sorsa, naponta akár 16 órát is kell aludnia, amit kajálással és némi játékkal kell megszakítania. Nagy spíler, az már biztos.

Szombaton megkaptuk az utolsó oltásunkat is, úgyhogy most már nagyobb sétákat is tarthatunk, más kutyák seggébe is szagolhatunk, úgyhogy nemsokára beindul a szocializálódás. Bemelegítésképpen meglátogattuk anyut vidéken. Nagy dózisban kapta az autókázást, amit gyakorlatilag egy az egyben végigaludt, akkor kezdett feljönni a delíriumból, amikor begurultunk az udvarba. Na itt volt minden, ami eddig soha, megérkeztünk a Kánaánba. A fű bokáig ért. Eddig azt sem tudta mi az a fű, mivel főleg betonon sétáltunk, az aljnövényzet meg több, mint gyér itt Csepelen. Mivel új volt az érzés, hogy valami más ér a talpához, meg a hasához, úgy ugrált, mint egy betépett, szuicid hajlamú őzike az autópálya mellett. Éreztük, hogy nem ez lesz a tökéletes időtöltés neki, mert így hamar túlpörgeti magát, úgyhogy bementünk ismerkedni a házzal. Nálunk a lakásban összesen a dohányzóasztal alatt tud mászkálni, itt meg egyből aranylövést kapott, mert minden alatt el lehetett menni. Rengeteg asztal, székek, ágyak, mindenhova is befér, max ki már nem, ha nem tud megfordulni. Ezer új illat mindenhol, növények, és vagy háromszor annyi helyiség, mint nálunk, plusz nem parketta és kő  mindenhol, hanem szőnyegek (halljátok ti is az angyali fanfárokat?). Maradjunk annyiban, hogy az összes eddig elérhetetlennek hitt pókháló  le lett szedve, minden por feltörölve, cserébe jól megdögönyözte mindenki. Féltünk, hogy gondok lesznek a pisi-kakival, mert megzavarodik az új helytől, vagy hogy nem a megszokott helyen van az alomtál, de minden ment egyből, mint a karikacsapás. Mivel itt minden helyiségen ajtó van, így egy helyen kellett aludnunk, ami szintén kérdéses volt, hogy fog menni, mivel ilyenre még nem volt példa. Egot pont nem érdekelték a körülmények, úgy horkolt egyből, hogy fölpöndörödött a tapéta, mi meg ilyen rosszul nem aludtunk soha, mert nem tudtuk, hogy így veszi-e a levegőt alapból, felkelt-e pisilni, kakilni, ha nem hallottunk semmit az volt a baj, él-e még a kutya egyáltalán, úgyhogy 6-8 felébredés után úgy keltünk a teljesen kipihent kutya mellett, mint akik két napja nem aludtak. Cserébe jól elvittük sétálni a faluban, hogy összességében azért ő is elfáradjon, úgyhogy 45 perc sétafika után már neki sem volt őszinte a mosolya. És ez ment egész hétvégén. Nem feltétlenül pihentük ki magunkat, de mindenki odáig volt meg vissza Egoért, szóval szerzett új élményeket és megismerkedett új emberekkel. Innentől pedig nem lesz megállás a lejtőn.