Szóval nagyban pihengettünk, de már láttam a szemükön, hogy megint készülnek valamire és mivel nem hoztak magukkal kutyasampont egész biztos voltam benne, hogy ez megint valami sétálással fog járni, úgyhogy kezdtem komolyan mérlegelni, hogy valahogy mégiscsak a fürdést akarom választani, de nem úgy tűnt, mintha lenne miből válogatni. Hála az égnek aznap már nem csináltunk semmit, csak döglöttünk a TV előtt az ágyon, belekezdtek egy borzasztó hosszú filmbe, én már a 20 percben belülről néztem a szemhéjamat, csak akkor keltem fel, amikor szóltak, hogy a vacsora tálalva van. Aztán egész éjszaka szundi, próbáltam úgy elhelyezkedni, ahogy nekem a legkényelmesebb volt, természetesen átlóban, néha megfontolt lábmunkával az éjszaka közepén a gazdik veséjébe, lábába, csak hogy érezzék fizikálisan is azt a kis szeretetgombócot, aki én vagyok. Még az is lehet, hogy egy két puki is kicsúszott, csak hogy mindenki együtt érezzen, de inkább ez jöjjön ki, mint a mentő, nem igaz?!

Másnap kaja után bekövetkezett, amitől végig tartottam, újabb túra következett, irány a Galyatető. Gazdiék már voltak itt korábban, de akkor én még kósza gondolat sem voltam, sem az ő, sem az apám fejében és most amúgy is egy teljesen másik útvonalat találtak a hegy másik oldalán. Mondjuk nem indult rosszul, autóba ültünk és egy kicsit kocsikáztunk mindenféle kanyargós úton, amit végig fák öveztek, csak pislogtam ki az ablakon, hogy búú, meg bááá, suhan a táj, csillog a nap a lombok között. A végére már a sok kanyarodástól kivoltam teljesen, de végre odaértünk a start mezőre, aminek örömére én gyorsan le is fektettem egy emberesebb kábelt, az előző napi folyamatos legelés után már azon csodálkoztam, hogy nem egy komplett gyeptégla jött ki hátul. Jól meg lettem dicsérve (ezt máig nem értem, elvégre csak kakáltam, jön az biztatás és elismerés nélkül is), aztán már ment is a fejvakarás, hogy akkor merre is kellene indulni. Szerencsére a helyi lakosok a segítségünkre siettek és útba igazítottak bennünket (mint kiderült a haláltúrára nyertünk jegyet, gondolom szeretik szívatni a fővárosi bugrisokat), mert bizony egy olyan turistajelzés sem volt a táblákon, amikről a netes leírások szóltak, szóval vagy vakok és gyengén látók egyesülete vetette netes papírra ezeket a "segédleteket", vagy egy szín- és formatévesztő ember, így lehet, hogy a zöld háromszög igazából kék kereszt akart lenni. Csodálkoztam is, hogy nem találtuk meg a rengeteg félreinformált, eltévedt túrázó csontvázát útközben. Szóval elindultunk a helyi erők által megjelölt úton, de a piros vonal jelzés itt vélelmezhetően vérrel volt felfestve és egy behajtani tilos táblát akart volna szimbolizálni, csak mi túl sokára értettük meg a szimbolikát, addigra már nem volt értelme visszafordulni, csak reménykedtünk benne, hogy közelebb a vége, mint az eleje. Tipikusan az az ösvény volt, ahogy 30 méter mész felfelé majdnem függőlegesben, miközben összesen légvonalban egy métert haladsz előre. Persze én kondiban vagyok, csak a két puhány városi nincs szokva az ilyen kaptatókhoz (én ugyebár pihentetem az izületeimet, hiszen lépcsőznöm nem kell), minden bajuk volt 30 perc múlva, az egyik a szuszból fogy ki, a másik meg állandóan puffog, hogy nem szeret kirándulni. Aztán persze, szokás szerint - kapaszkodjon meg mindenki a gumicsontjába - megint eltévedtek. Nem is lenne igazi erdei túra, ha legalább egyszer nem mennénk teljesen rossz irányba. ÁLLÍTÓLAG, a fa, amin a jelzés szerepelt úgy gondolta, hogy vicces lenne, ha 90 fokban elcsavarodva nőne tovább a saját tengelye körül, így viszont már más irányba mutatott a jelzés, ezek meg be is dőltek neki. 10 perc után kezdtek rájönni, hogy nem lesz jó az irány, én bezzeg már az elején gyanakodtam, hiszen ha a hegycsúcsra tartunk, akkor viszonylag ritkán lehet lejtős útszakaszon menni. Na vissza a kereszteződéshez, újra sínen vagyunk, újra úgy emelkedik minden, mintha fizetnének érte, a lelkesedés meg ugrik egy fejest a legközelebbi szakadékba, civilizációnak semmi nyoma továbbra sem és már én is kezdek pilledni. Heroikus küzdelemmel (a legnagyobb kihívás az volt, hogy megvárjam a kétlábúakat, állandóan lemaradtak) valahogy feljutottunk a csúcsra, találtunk itt is egy klassz kis éttermet, ahol fel lehetett tölteni a lemerült energia cellákat és én is fújhattam egyet az asztal árnyékában. Mindenki rommá dicsért, hogy milyen aranyos vagyok (pedig csak nézek ki a fejemből, ahogy szoktam), de aztán itt is közölték velem, hogy sajnos az autó továbbra is a hegy lábánál van, szóval bizony vissza is kell battyognunk. Visszafelé találkoztunk egy igazi természetjáróval, akinek a TV nézés felért egy életfogytiglani börtönbüntetéssel magánzárkában, ő inkább végtelen kilométereket sétált, vagy biciklizett erdőkben, tavaknál, hegyekben, el is mesélt egy csomó helyet, ahol járt. Neki vérprofi felszerelése volt, amivel el sem lehet tévedni az erdőben, gondolom az internet használata nála eleve szentségtörés lett volna, gazdiék meg csak ahhoz értenek. Volt egy másik társaság is, akiknek még annyi fogalmuk sem volt, hogy hol vannak, mint az én két felfedezőmnek, kész csoda, hogy nem dobták fel a pacskert a rengeteg közepén. Visszafelé a gravitációs sokat lendített a dolgokon, olyan dinamikusan értünk le, mintha csak egy reggeli bemelegítő séta lett volna, de nem bántam, hogy már az autóban kinyújhattam egy kicsit a lábam, azért nem kutyának való ez a minden nap túrázás, én meg ugye kanapén és kiságyban fekvéshez vagyok szocializálva. Szó se róla, az erdő is bulis hely tud lenni, de tartósan nem cserélném le a puha bútorokat az avaros földre. Aznap sem kellett senkit ringatni, eldőltünk, mint választások után a kétharmados többség.