Pajtik, gyakorlatilag ott tartunk, hogy nem is kell erőforrásokat allokálni a kasztrálásomra, lassan teljesen leszárad a tököm ettől a rengeteg túrázástól. Ezek ketten állandóan mennek mindenhova, mintha fizetnének érte. Legalább rám költenék, de egy fillért nem látok. Pedig ennél jobban már nem tudom jelezni, hogy új játékokra lenne szükségem, egy komplett tábori kórházat meg lehetne tölteni az áldozataimmal. A félszemű kacsák, a kar nélküli majom, a rokkant lajhár és a fej nélküli tigris szerintem már éppen elég jel arra, hogy új plüssökre van szükségem, de inkább csak kiteszik őket az ablakpárkányra, hogy majd megvarrják őket, de én addig nem játszhatok velük, mert ÁLLÍTÓLAG állandóan kieszem belőlük a vattát, de ez merő rágalom. Túlzott energiáimat levezetendő pedig úgy értékelik, hogy nekem állandóan velük kell mennem mindenféle hegymászásra, meg sétafikára az erdőbe.

Most is grandiózus tervek voltak az új csúcs meghódítására, de a változatosság kedvéért most nem eltévedtek, hanem konkrétan azt sem tudták, hogy hol vannak (az eltévedéshez legalább nyomokban szükség van arra, hogy néha jó helyen legyél). Tanösvényen kellett volna mennünk, ami kis pattanásos szerencsétleneknek sem kottyanhat meg, ehhez képest már megint függőlegesen másztunk felfelé, természetesen a jelzések sem egyeztek meg a korábban már említett szín- és formatévesztő túrázok képzelgéseivel, amit hívjunk nagyvonalúan túraleírásnak. Féltávon kiderült, hogy az útvonal hellyel közzel jó volt, de totál ellenkező irányból jöttünk, lefelé tényleg tanösvény, felfelé meg még inkább, tanultunk belőle, hogy erre még egyszer nem megyünk. Az ember feltalálta vala a GPS-t, amivel lehetne tájékozódni bárhol, de jóval korábban az ember megalkotta az erdőt, ami pont arra való, hogy ne legyen se térerő, se GPS jel, úgyhogy sokat ér a technika a rengetegben. Még jó, hogy jött velünk az egyik barátnőm is, így legalább volt kivel pajtáskodni végig, meg menőzhettem, hogy én mekkora természetjáró is vagyok, iszonyatosan meg tudom jelölni az összes fát és bokrot, legalábbis, amíg van a tankban. Odafelé úton az autóban versenyt fingottunk, ha már annyira nem volt helyem fészkelődni a megnövekedett létszám miatt, de csúnyán alulmaradtam, könnyeket csalt a szemembe a tehetsége. Viszont eltűnt a hátsó ülés háttámlája, úgyhogy be tudtam kuckózni a csomagtartóba, de akkor meg állandóan szólongattak, hogy menjek ki, mert nem vagyok szem előtt. A kutyát nem hagyják nyugton pihenni egy percre sem. 

Heroikus küzdelmek árán eljutottunk a B-terv célállomásunkhoz, a bombatölcsér tavakhoz, amik inkább csak bombatölcsérek voltak, víz az csak jelzésértékkel volt bennük. Szembe egy komplett iskolás csoporttal is találkoztunk (na ők tényleg a tanösvényen mentek folyamatosan lefelé, ahogy azt kell), meg nyomokban néhány túrázóval, aztán miután jól megnéztük mind a négy "tavat" elindultunk homlokegyenest az ellenkező irányba, mint amerre kellett volna. Tipikus. Kezdek félni, hogy én lennék az első, akit megesznek, ha egyszer végérvényesen eltévednek. Visszafelé legalább már fejből ment az út, de a végére nagyon kellett sietnünk, mert a társaság egy része rohant a vonathoz, ami csak óránként közlekedett és nem szívesen ücsörögtél volna egy olyan helyen, ahol sötétedés után nettó befizető vagy. Én már nem is bírtam az iramot, megint vitt egy kicsit kézben gazdi, de nincs kondiban, mert nagyon hamar kifulladt (állítólag én vagyok nehéz, de gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki valahogy kinéz ebben a családban), szóval anyával hátra maradtunk, amíg egy kicsit kifújtam magam. Hazafelé az autóban beütött a fáradtság, mindenki kidőlt. Ettől persze teljesen spontán bélgázok még a légtérbe kerültek, mindenki legnagyobb örömére ;)