Hét hete már, hogy az új kétlábúakkal vagyok. Az első este annyira meg voltam szeppenve, hogy csak úgy ukmukfuk elvittek a jól megszokott helyemről, hogy enni és sírni is elfelejtettem. Ettől persze hamis tévképzetbe ringatták magukat, hogy én egy rendes kiskutya vagyok és nem lesz semmi probléma. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. Éjszakára körbevettek egy ráccsal, mondván így nem tudok semmiben kárt tenni, amíg ők alszanak. De hát én ugye nem igazán szeretek egyedül lenni, úgyhogy amikor már kellően nagy volt a csönd meg is indultam a ketreccel toronyiránt, a zajra csak kijön majd valaki és foglalkozik velem. Egy percre meg is jelentek, de aztán megint magamra hagytak, mert valami éjszaka közepe volt és még reggelig aludnom kellett. Én úgy megijedtem, amikor eltűntek megint, hogy be is kakáltam, de hiába sírtam, míg világos nem lett, nem láttam őket. Aztán szép lassan megszoktam, hogy amikor sötét van, akkor pihennem kell, persze még így is előfordult, hogy éjszakánként felkeltem sírni, de a kétlábúak látták, hogy csak stresszel az éjszakai bezártság és megengedték, hogy a teljes konyhában és a folyosón is sétálhassak, csak a nagyszobából voltam kizárva éjszakára. Sokáig nem tudtunk kimenni a lakásból, mert hideg volt, nekem pedig nem volt szőr a pocimon és valami oltásokat sem kaptam meg, de ez nem tudom mi lehet. Aztán amikor már itt voltam egy ideje, elmentünk egy helyre, ahol kiderült mi az az oltás, de igazából nem volt egy nagy szám, valami hegyessel megszúrtak, de közben kaptam egy csomó finomságot, úgyhogy észre sem vettem.

A régi helyemen volt egy hatalmas forgácsos alom, ahova kedvemre pisilhettem, kakilhattam. Itt egy jóval kisebb tálcába várták, hogy elvégzem a dolgom, de hát épp csak meg tudtam benne fordulni, hogy lehetne abba ugrálás nélkül kakálni? Nagyon bizakodva néztek rám, a pisit hamar megtanultam, de a kakival megküzdöttem, mire sikerült. Nagyon meg lettem dicsérve, roppant büszke voltam magamra. De ezeknek semmi nem elég. Most, hogy nagy nehezen bele tudom végezni a kis- és nagydolgomat abba a pici tálcába, kitalálták, hogy már odakint kellene ezeket csinálnom. Megkaptam az össze szurimat, így már 30-60 perces sétákat tudunk tenni, ami alatt valahogy varázsütésre pisilnem, meg kakilnom kellene. Kétszer véletlen becsúszott a kaki fűre, már alig tudtam tartani, erre annyira megdicsértek, hogy azt sem tudtam mi van, ráadásul még jutalomfalatot is kaptam. Persze csakúgy, mint a lakásban itt sem hagyták, hogy szagolgassam, esetleg nyalogassam a végterméket, ott is mindig egyből elveszik előlem. Jó, belátom, ez részben az én hibám, mert néha figyelemfelkeltésként ahhoz folyamodtam, hogy belekóstoljak a kakimba, de hát stresszes voltam, és cigire mégsem gyújthattam rá, csokit pedig nem ehetek. Amíg hűvösebb volt az idő idétlen kabátokat adtak rám, amiben állítólag atomcuki vagyok, de nagyon tud zavarni a sétálásban és különben is, én alapból atomcuki vagyok. Egy percre sem hagynak magamra, még ha nem is látom őket, akkor is tudom, hogy látnak. Van egy fehér henger az asztalon, ami követi minden lépésemet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ők figyelnek engem, már többször a hangjukat is hallottam belőle, ha valami rosszat akartam csinálni. Nagyon aggódnak értem, a kaja után mindig megengedik, hogy valamelyikükön szundizzak és látom, hogy nagyon fáradtak, mégis felkelnek velem reggel 5:30-kor, hogy én az ölükbe tovább aludhassak. Millió játékom van, sokszor együtt ugrabugrálunk és a sétákat is egyre jobban szeretem, ahol a többi pajtival tudok találkozni. Valami ovit is emlegetnek mostanában, ahol én is és ők is okosabbak lehetnek, kíváncsi leszek rá. Szerintem nagyon szeretnek, de én is őket. A hétvégén áttörés volt: egy kertben voltunk nagyon sokáig, ahol már végül nem bírtam és pisiltem egy nagyot, amiért újra én voltam mindenki szeme fénye, ráadásul másnap és harmadnap már séta közben el tudtam végezni a nagydolgomat is. Annyira nem is volt rossz, megpróbálom akkorra időzíteni a folyóügyeket, amikor lemegyünk sétálni. Örülök, hogy hozzájuk kerültem, szerintem nagyon jól megleszünk.

Pacsi: Ego