Kutyás hétvégét tartottunk. Jó tudom, minden nap és minden hétvége az már egy ideje, de most meglátogattuk Vinnie-éket, akivel már egy párszor találkozott Ego, de akkor még nem igazán voltak egy súlycsoportban. Nos, az elmúlt néhány hétben a méretbeli különbségek java része eltűnt, vagy én emlékeztem rosszul, hogy Vinnie sokkal nagyobb volt, vagy Ego nőtt piszok sokat, de őt ugye látjuk minden nap, már fel sem tűnik, csak a lépcsőn cipelve fogy el a szufla egyre hamarabb, mire feljutunk a harmadikra a főnök hab testével a kezünkben. Nagyon jó időnk volt, sütött a nap, de mégsem ment 16 fok fölé a hőmérséklet. Átautóztunk a helyszínre, ami alatt 35 percig izgett- mozgott Ego, nyújtogatta a nyakát mindenfelé, aztán mire beléptünk az utolsó 5 percbe, akkor jutott eszébe, hogy aludni is lehetne, de akkor meg a két hülye gazdája közölte vele, hogy megérkeztünk. Összeszaglásztak, jól megkergették egymást az udvaron, úgyhogy mehettünk is játszani egy közeli kutyafuttatóba. Jó dolog a kutyaovi is, de ott a rengeteg különböző felépítésű kutya miatt nem egyenlőek az erőviszonyok, a kicsiket hamar lenyomják, vagy lehagyják a hosszú lábúak, de amikor két francia bulldog kerül a ringbe, mindjárt más. Olimpiai sportágat kellene csinálni a mennyi ideig tudunk teljes erőből egymás mellett futni, anélkül, hogy előre néznénk gyakorlatból, az aranyérem után járó életjáradékból tuti elkorcsolyáznánk életünk végéig. Amit ezek ketten elrajcsűröztek ott, mint két boldog gyerek, csak néha koppant egy egy kobak a kovácsoltvas padok szélén, de mentek tovább, kicsire nem adunk. Persze hamar kipurcantak mind a ketten, hazafelé már nem volt akkora lelkesedés a séta iránt, elkalandozott a figyelem is és mire Ego maga elé nézett nem kinőtt egy betonfal előtte, amin arccal tompította a becsapódás erejét. Nem mindig a legélesebb kés a fiókban, na. Levezetésképpen elmentünk még kávézni egyet, hogy a gazdik is töltődjenek a sétafika után, ahol persze rögtön előjött az "engem éheztetnek, adj enni, azt se bánom, hogyha csak tejszínhab, de azt sem tudom mi az a tejszínhab, csak kinézem a szádból" nézés, de mivel mindenki átlátott az olcsó trükkökön, így csak a kávézó környékén fellelhető összes földre lehullott termést és hasonlókat kezdte el felporszívózni, úgyhogy ott már sepregetni nem kellett a nap végén. Vettünk neki jutalomfalat utánpótlást is, meg kapott egy csont alakú kutyakekszet is csak úgy bónuszként, elvégre sikerült pisilni ismét zöldövezetben, meg úgy alapvetően elég jól viselkedett. Megtanultuk, hogy nem kell neki ilyesmi, mert csak indokolatlanul felborítja az emésztési rendjét, aminek eredményeként ma reggel egy normál adag kaka után, még tanácstalanul álldogált az alomtálcában, mert ő már tudta, amit mi még nem. Mint amikor egy kezdő tubás hangolja a hangszerét, olyan hangok kíséretében, szép nagy ívben kijött még egy éppen nem hígfos, de már nagyon-nagyon puha utórezgés, a záróakkord végére 6 (azaz hat) kocka vécépapírral tudtam csak a teljes termést összeszedni (összehasonlításképp a normál adag egy kocka vécépapírt igényel). A szagot meg konkrétan magnóra lehetett venni, egy sajtérlelő mester elismerően csettintett volna, hogy már évtizedek óta a szakmában van, de ilyen pálpusztairól még csak a legendákban olvasott, mi meg próbáltunk szájon át levegőt venni, de mintha íze is lett volna a levegőben. 

Ma meg ugye ovinap volt, de egy csomó csoporttárs ráunt az ovira és beiratkoztak az iskolába. Úgyhogy ma csak négyen boldogították egymást, Fahéj, Brownie, Herkules, meg a mi kis zárlatos Bíró Icánk. A kiscsoportos foglalkozásnak is megvannak az előnyei, ilyenkor a kicsit lassabb kutyák is szívesen bekapcsolódnak, meg a kicsikkel is jobban eljátszanak, mintha menne a pörgés a másik 8 pajtival, ráadásul a gazdik még jégkrémet is kaptak, szóval tiszta all inclusive volt a mai reggel. Hazajöttünk, magába dúrta az ipari mennyiségű reggelijét (mert holnaptól már bizony nincsen ebéd, valahogy be kell ütemezni a napi kakit és pisit és három étkezés mellett ez szinte lehetetlen lenne), aztán el is terült, mint a Nagyalföld. Gondolom egy darabig kapjuk majd délben a megvető tekintetet, amiért nem kerül elé semmilyen kaja, de pár hét és fél éves lesz, amikor már csak napjában kétszer ehet, aztán majd látjuk mennyire sikerül összekapcsolnia a sétákat azzal, hogy produkálnia kellene valami zacskóba valót. Ha bosszúhadjáratba kezd, akkor tartok tőle, hogy standard sajtérlelő üzemre fogunk kelni reggelente, rosszabb esetben hajnalban.