Hétvégén Százhalombattán járőrözött a K9-es egység legfiatalabb tagja, Tináéknál volt céges sportnap, amire tekintve, hogy limitált létszámú a munkaközösség, érdemes volt elmenni, mert kiszúrják, ha valaki nincs ott. 30 perc volt autóval, szóval nem távolság, meg legalább Egonál így kipróbálhattuk, hogy hogyan bírja a nagyobb tömeget, Pesten csak tüntetéseken tudnánk ezt szimulálni, oda meg én se szívesen megyek. Kapott cuki céges nyakbavalót, csak hogy mindenki tudja ránézésre, hogy ő a kabalakutya, kapkodta a fejét egész nap, ment a sürgés-forgás körülötte. Volt vagy 100 ember, gyerekek, felnőttek, majd minden standon ment a bográcsozás, szóval sztenderd nyálcsorgatás üzemmód volt, fociztak, megőrült, hogy a labda nem lehet az övé, de ha valakinek fényképezőgép, vagy telefon villant a kezében, akkor ment a tündibündi nézés, meg a pózolás. Ennyi munkában nagyon hamar ki lehet ám merülni, úgyhogy pár óra múlva már kiterülve hűtötte magát a fűben, csak akkor kelt fel, ha odébb csúszott a bot, amit diszkréten emésztgetett. Persze néha, elkerülendő a túlhevülést, elvittük a kerti csaphoz, aztán telibe lett áztatva, ami után nem volt őszinte a mosolya, és megvolt az esély rá, hogy álmunkban átvágja a torkunkat, de azt ugye akkor és ott nehéz neki elmagyarázni, hogy mindez az ő érdekét szolgálja és tényleg jobban fogja érezni magát, ha kissé lehűtjük az egész testét. Bejött szurkolni a csarnokba is a gazdiknak, akik meggondolatlanul beneveztek asztalitenisz versenyre, miközben az elmúlt 15 évben egyikük kezében sem volt pingpong ütő, ami nagyon hamar meg is látszott, hiszen az első egyenes kieséses körben el is véreztünk mind a ketten. Pedig már nagyon építettem az életem végéig tartó havi járadékra az aranyérem után, de ez is bekerült a nyerek a lottón kategóriába.

Közben szép lassan tinédzser korba lépett Szimat kapitány, mindenkit megmászik és imitálja a megháglak akkor is gyakorlatsort. Mondjuk még nem rúzsozik közben (kan kutyások ismerik a szakkifejezést, a laikus macskásoknak mondom, hogy ilyenkor kitolja a cerkát a külső takaróelemek közül, mint amikor kitekered a rúzst), szóval nincs teljesen képben, hogy mit is kellene meg, hogyan. De persze honnan is tudná, a felvilágosító beszélgetést próbáljuk minél inkább kitolni, amúgy is homályosak az emlékképeim a méhecskékről, meg a virágokról, hogy arról ne is szóljak, hogy hónapokon belül le lesznek nyisszantva a golyók, feleslegesen már nem koptatnám a nyelvemet egy felvilágosító órára, érezze magát addig jól, még ha csak ilyen plátói is a szerelem a szuka kutyákkal és néha a kanokkal is. Nem válogatós, az már fix, az se baj, ha kétszer magasabb, csak lehessen valahogy fogást találni rajta, aztán mehet a csípő risza. Mi meg nem győzzük lerángatni a többi kutyáról és elmagyarázni neki, hogy fényes nappal ilyet nem illő csinálni, de igazából már a fényes szónál újra hegymászó pozícióban van, szóval kár belé a szó.

A főnök végre megkapta a rendőri képesítését, immár K9-es kutyaként őrzi éberen álmunkat. Sokszor sajnos szó szerint, minek következtében már mi is ébren vagyunk, így nincs álom, amit őriznie kellene, de akkor nyom egy kör járőrözést, csak hogy tuti senki ne tudjon aludni, ha már éppen ő sem fáradt. Átálltunk a nyakörvről hámra, mert így már ő sem tépi magát annyira, és mi sem egyből torokra megyünk, ha el kell rángatni valahonnan, a mellkasa meg már akkora, mint Supermannek, ami bőven elbírja az ellenerőket.

Több, rekord gyorsasággal felgöngyölített ügy áll Szimat kapitány neve mellett, gondoljunk csak a "valakinek banán van a kezében", "az elveszett pálcikás jégkrém nyomában", illetve a "valaki eszik valamit a szobában, így addig nézek bánatos szemmel a lelke mélyéig, amíg talán megesik rajtam a szíves és ad belőle nekem is" esetekre, amit mind az új nyomozó kutya oldott meg. Hiába, elég egy új hám, egyből új személyiséget kap tőle bárki. 

Hétvégén Latorpusztán voltunk eltávon, ami a világ vége után van rögtön balra, egy kicsivel Mordoron túl, ahol sötétedés után már nettó befizető az ember, mindenhol világító szempárok szegeződnek az egyszeri átutazóra, jöhet bármi, készpénz, mobil, vese. 5 km-rel arrébb meg minden csendes, csicseregnek a madarak, tücsökciripelés és bazi nagy füves udvar, ahol szabadon garázdálkodhat a gyerek. Nagyokat sétáltunk, grilleztünk, folyt némi alkohol is, napközbeni szieszta, rekord hosszúságú ébrenlét (majdnem éjfélig fent voltunk, mint a nagyok), Ego már ki is volt készülve a végére, próbált ébren maradni egyre kevesebb eséllyel. Neki mindenhol ott kellett lennie, mindenki után szaladt és lássuk be baromi nehéz egyszerre négy helyen lenni, de ő persze megpróbálta. Próbáltuk összeismertetni Mollyval, Tina húgának cicájával, de többszöri nekifutásra is annyi lett a vége, hogy Molly bepúpozta a hátát, fura hangokat adott ki, aztán igyekezett magába fordulni, hogy Egot minél előbb vigyük el a közeléből, nem kíván mély és tartós barátságot kialakítani ezzel a malacnyúldenevérrel. A nagy meleg, meg a 0-24-es pörgés őt is kikészítette, hazafele már úgy aludt végig, mint akit agyonvertek, és itthon sem változott sokat a helyzet, bedőlt a kiságyba, csak kajálni, meg az esti sétára jött elő, ahol 4 másik kutyával együtt rajcsűrözhetett, úgyhogy összességében lapot húzott 19-re, de végül nem esett össze teljes végelgyengülésben, attól neki már sokkal jobb az állóképessége. 

Múlt hétvégén éppen kétrét görnyedős epegörcsök közötti fetrengéssel töltöttem a vasárnapot, így nem igazán jutott időm megírni a blogot, inkább arra koncentráltam, hogy ne hányjam ki azt az egy kiflit és 3 darab kekszet, amit nagy nehezen sikerült magamba erőltetnem, hogy mégse a veséimet kezdjem el emészteni.

Ettől persze szép csendben zajlanak az események. Ego tizesedes lett, ha nem is rangban, de testsúlyban, sőt azóta közel 11 kilót kell cipelnünk a harmadik emeletről le, meg vissza. Lassan egy hónapja van vésztartalékként egy pelenka leterítve a konyhában, hátha baleset lenne, de csak egy nagyon kósza pisifolt éktelenkedik rajta, miközben egy hónappal ezelőtt nagyjából másfél naponta cserélni kellett, mert áttetszőre pisálta a kutya pillanatok alatt. Ehhez képest már nincs éjszakai mászkálás, reggelig tart minden kimenő tételt, ha nem vagyunk otthon átalussza a napot (mondjuk ilyenkor éjszaka meg gyakran semmit, aminek mi isszuk meg a levét, mert így mi sem pihenünk), megvárja míg hazaérünk és levisszük üríteni, plusz még egy kört az esti sétakor. Zabál, mint egy kis disznó még ebben a bazi nagy hőségben is, nagyon bevált az új táp is, ellenben a körömvágás témakörben komplett ellenállást épített ki, elég ha csak hasonlóan fogjuk meg ahhoz, mint amikor karomvágásra készülünk, máris tolja el magát, kapálózik, mindegy, csak valahogy szabaduljon a szorításból. Bazi erős, rá meg mégsem feküdhetek. Mi meg össze vagyunk karistolva, meg tele vagyunk lila foltokkal, amikor a kis testét lendületbe hozza, nagyot tud ám ütni becsapódáskor. Kijönnének a családvédelmisek, tuti engem vinnének el mandínerből, senki nem hinné el, hogy ez a tündibündi kiskutya okozza azokat a csúnya foltokat, biztos én iszok be esténként, és osztok ki pár tockost, ha valami nem tetszik. Ilyen nagy, jóvágású kutyussá vált az elmúlt 5 hónapban:

A régi tápot is sikerült lepasszolnunk a tesójának, mert ugye jól feltankoltunk a kajából, amikor leértékelés volt, majd 2 nappal később ki is derült, hogy vélelmezhetően nem igazán bírja a gyomra, úgyhogy nem ártana váltani, a tesójának meg nincs vele semmi gondja és így meg is lett az apropója, hogy végre találkozzanak, először mióta elhoztuk őt a tenyésztőtől. Norris kevésbé szocializált kiskutya, nem borultak egyből egymás nyakába, kellett némi idő, amíg felvette a fordulatszámot és feloldódott, aztán meg alig lehetett lelőni őket, ment a rajcsűr, az egymás szájából kiveszem a botot, rohangáltak, pancsiztak (főleg Norris, Egot továbbra sem lehet rávenni), a kis szeleburdik fel is löktek mindenkit, akik az utukba kerültek. Sajnos csak mobilos felvételek vannak, de a lényeg átjön ezeken is. Ego nagyon menő fekete nyakörvben, fehér mellkassal, Norris divatos hámban...amúgy tényleg, mint két tojás.

Hosszú hétvégéztünk vidéken, Ego pedig hozta a formáját. Három büntetőponttal vasárnapra kipontozódott, amit csak lehetett azt kimaxolt 3 nap alatt. Mivel már kezd őrült hőség lenni, kapott a gyerek egy összecsukható medencét, amiben tud(na) pancsolni, hogy ne olvadjon le az agya, így is éppen elég fogyatékos néha. Gondolhatjátok mekkora lelkesedéssel fogadta, amikor Tina először beleállította, lefagyott, mint a win98, csak állt, mint egy darab fa, aztán meg egyből menekülőre fogta a dolgot. Nem lesz életmentő, az már biztos, összességében Tina többet áztatta benne a lábát, mint amennyit a kutya a teljes hátralévő életében benne fog tölteni. 

Anyunál az egy négyzetméterre jutó botok száma jelentősen alacsonyabb, mint a fővárosban bárhol, de ez nem azt jelenti, hogy a kutya ne tudná megoldani a krízishelyzetet. Az se baj, ha szőlővesszőket kell ehhez kihúzni a földből, amiket jól megfontolt gyökereztetési szándékkal helyeztek el ott, ahol, de erről ugyebár a vezetőséget senki nem tájékoztatta, úgyhogy marha büszkén jött elő a szőlővesszőkkel kétszer is, hogy márpedig ő milyen simán megoldotta ezt a bothiány témakört, hiszen egyből kettőt is talált. Az más kérdés, hogy ezzel azért némi kárt okozott, arról még hosszútávon szőlőt akartak volna egyszer szüretelni, no de ez van. Abba már bele se menjünk, hogy a málnabokor termése Ego magasságban következetesen le lett legelve, mindig pisi hajlandóságot kamuzott, aztán amikor már az udvaron volt, ment célirányosan málnát tömni a kis gyomrába, aminek a végén már kis bogyók voltak a kakiban, meg persze a fél udvar, amit sunyiban felporszívózott, mint aki amúgy napjában kétszer nem tömi magát tele száraz táppal.

Aztán a változatosság kedvéért, mivel amúgy lehetősége van gyakorlatilag a nap bármely szakában kimenni az udvarra, kivéve persze a nagyon meleg idősávot, Ego mégis inkább úgy gondolta, hogy az egyik szőnyeg a legtökéletesebb hely egy kiadós pisi elhelyezésére. Az a furcsa, hogy csak egy meghatározott szobát gyaláz meg állandóan, de ott már volt két illegális pisi és egy galád módon elkövetett kaka is, értetlenül állunk a jelenség előtt, de árgus szemekkel követjük, amikor belép a kisszoba légterébe, nehogy még csak egy kóbor nindzsapingvin is elhagyja a fenekét, mert már mi érezzük magunkat kellemetlenül, hogy állandóan a milyen kis ügyes és jelzi, ha dolga van és mindig a helyére pisil, kakál történetekkel traktálunk mindenkit, aztán meg szégyenszemre mindig balesetet okoz, amikor lemegyünk vidékre. Bezzeg a harmadikon tudja sugorgatni egész éjszaka, meg késő délutánig a tölteteket és még azt is kibekkeli, amíg lebattyogok vele a harmadikról.

A hétvégét megkoronázandó hozzájutott egy földön felejtett bankkártyához, amit annak rendje és módja szerint elegánsan rommá rágott, hiszen a szájának 15 centis vonzáskörzetében pusztán 4 rágójáték volt csak, de ez sokkal érdekesebb volt persze. Mire az akció leleplezésre került a mágnescsík és a chip is kiskutya fogaktól volt megrongálva, de összességében a kártya is jelentősen le lett amortizálva, úgyhogy a sárga földig le lett szidva, nem is beszélgettünk órákig, érezte is, hogy most nem ő a favorit, csendben feküdt a földön, csak hébe-hóba pislantott fel, hogy akkor még büntiben van-e, vagy lehet újra rosszalkodni.

Egonak fotografikus memóriája van. Megjegyzi az összes tiltott dolog földrajzi koordinátáját, legyen az száraz kenyér, madáreleség, bot, komplett faág levelekkel, rommá száradt bármilyen szén alapú létforma. Neki minden áldott nap el kell mennie arra és be kell próbálkoznia, hátha ez lesz az ő szerencse napja és végre engedik mindezt a szájába venni. Ő még nem tudja, hogy nem lesz ilyen nap, de a remény hal meg utoljára. Kedden itthon voltunk mindannyian, mert Tina államvizsgázott, nekem meg felügyelni  kellett a gyereket, hogy lehetőség szerint a háttérben ne ő mórikálja magát, pisiljen, kakáljon, rajcsűrözzön, vagy ilyesmi. Ehelyett bevonultunk a hálóba, eldőlt, mint a liszteszsák és kb annyi volt a feladatom, hogy kicsit átmozgassam a kis testét, amikor már úgy horkolt, hogy felpöndörödött a tapéta, mert az csúnyán be tud hallatszani webkamerán.

Mivel már kritikus volt a kakahelyzet, így a közepesen drasztikus megoldás keretében elkezdtük apránként átszoktatni egy másik tápra. A gyártó ugyan az, de azt olvastuk, hogy az eddigi kaja több kutyusnál is okozott jelentős széklethígulást idősebb korban, ellenben ugyan ezen helyeken javaslatot is tettek arra, hogy mi lenne a jó irány. Kísérleti jelleggel vettünk egy kilós kiszerelést és elkezdtük vegyíteni a régi táppal, hogy aztán szép fokozatosan növelve az adagot átszoktassuk az új cuccra. A kaka napok alatt jelentősen javult, visszaállt a régi jól meg szokott kis hurkákra, végre nem pudingkupacokat termel. Időközben meguntuk azt is, hogy a lakás úgy néz ki, mint egy hörcsögketrec alja, úgyhogy ünnepélyes keretek között elvettük az alomtálcát a vezetőségtől, felporszívóztunk és most már rend és tisztaság lesz örökre. Szombaton szinte egész napra egyedül hagytuk, kísérleti jelleggel pedig nem zártuk ki a konyhába, mert most már megérkezett a nyár, inkább legyen légkondi közelében, sicher, ami biztos. A nap jelentős részét alvással töltötte, gyakorlatilag lassan a koalák szintjén mozog, annyi különbséggel, hogy neki nem lóg a szájába a kaja a fáról, úgyhogy enni még fel kell kelni. Az egész napos semmittevést csak egy rövid kakával szakította meg, de sajnos azt sem sikerült a pelusra sikeríteni, inkább a párnahuzatba húzott hűtőmatracát gyalázta meg, gondolom érzetre kísértetiesen hasonlított a pelusra és félkómásan a világát nem szokta tudni, mindig a pareto optimális legegyszerűbb megoldást választotta, meg ugye a wc nagyon sokáig az ágya mellett volt. Ezer szerencse, hogy már nem könnyen kenhető a cucc, mint a legújabb Rama margarin, buli lett volna, ha abba még bele is pacsál és végigcsoszog a nappali szőnyegen, ami ugyan eleve barna, de így már mindenki együtt érezhetett volna a szőnyeggel, a szó legszorosabb értelmében. Viszont már nagy magabiztossággal tartogatja a pisit, a reggeli és esti séta alkalmával üríti a belső tartalmak jelentős részét, de persze még a lakásban is becsúszik hébe-hóba, mindent nem lehet egyszerre megtanulni, már így is fényévekkel az elvárások előtt jár. Mondjuk szófogadóbb lehetne néha, de már szét is rághatta volna mindenünket, úgyhogy lehetne sokkal rosszabb is.

Képzeljétek pajtik, vidékre mentünk. Ez egy olyan hely, ami több órára van a guruló dobozzal, ráadásul nagyon sokat ültünk valami dugóban is, tiszta ideg volt mindenki, de én megőriztem a hidegvéremet és halál nyugodtan aludtam a hátsó ülésen. Vidéken nagyon sok állat van. Na nem úgy általában, az utakon, meg ilyesmi, hanem igazi állatok. Itthon csak a többi kutyussal, szárnyas patkányokkal találkozhat az ember és egyszer egy döglött vakondot is kiszagoltam, de gazdiék egyből elrángattak onnan, hiába jegyeztem meg, hogy merre volt, soha nem megyünk már arra. Tuti gazdiék is megjegyezték. Szóval vidéken vannak a szárnyas patkányokhoz hasonló, csak sokkal nagyobb tollas lények, amik irtó hangosan kiabálnak, versenyeztünk, hogy ki tud tovább bámulni a másikra pislogás nélkül, de végül annyira megijedt mindenki, engem is beleértve, hogy öten, hatfelé szaladtunk. Folyamatosan szemmel tartottam őket, mert sok sütnivalójuk nincsen így első ránézésre, szép lassan meg is szokták a jelenlétemet, de ettől függetlenül fura, hangos hangokat adtak ki magukból. Tiszta hülye, aki nem normális. Vidéken egyben büdös is van. Szó se róla, én is szoktam eregetni olyanokat, hogy mindenkinek könnybe lábad a szeme, de hát a fing olyan, mint a siker, a sajátom nem zavar. Na de itt mindenféle jószág ereget, aminek azért van egy tartós bukéja a levegőben, nem mondom, hogy ne lehetne megszokni, de azért mégiscsak a madárcsicsergés és a zöldövezet vonzza az embert, nem az illatorgia.

A másik nagy előny a harmadik emelethez képest, hogy itt egész nap kint lehettem az udvaron, tiszta fű, meg bot az egész. Pisilhettem és kakálhattam, ahová csak akartam, felporszívózhattam mindent, ami csak az utamba került (és így is tettem) és nem tehettek ellene semmit. Rohangáltam fel, s alá, megtaláltam minden faágat is, amit nagy üldözések árán tudtak csak elvenni tőlem, nagyon fürge tudok ám lenni, ha a botom múlik rajta. De valahogy mindig kicseleztek és kikapták a számban lévő dolgokat, bosszúból egyszer ki is taccsoltam a szőnyegre a nagy rajcsűr kellős közepén, aztán meg egy kényelmesnek tűnő párnára pisiltem teljes nindzsa üzemmódban, senkinek nem tűnt fel belőle semmi, csak amikor már késő volt. 

Amikor éppen nagy meleg volt odakint, akkor bent rambózhattam, itt rengeteg bútor van, ami alá, vagy mellé még éppen beférek, letörölve az összes szöszt és pókhálót. Egy kiskutyányi hely még szinte mindenhol van, ahonnan piszok nehéz ám kiszedni a kis testemet, mindenki csak velem foglalkozott egész végig, alig volt időm napközben aludni. Éjszaka gazdiékkal alhattam itt is, de már annyira ügyes voltam, hogy nem kellett mindent elkeríteni ráccsal, tudom, hogy nem szabad kárt tenni a bútorokban, de azért lefekvés előtt még kúsztam-másztam az ágyak alatt, volt is nagy kergetőzés, mire nagy nehezen ágyba dugtak. Kaptam egy hűsítő matracot is, amivel kissé bizalmatlan voltam az elején, az anyaga kissé fura volt számomra, de aztán fogtak egy párnahuzatot és abba tették bele, így már nagyon kényelmes volt ráfeküdnöm. Most mondjátok, hogy nem nekem vannak a legfigyelmesebb gazdijaim. Aztán hirtelen megint mennünk kellett és bár érdekfeszítő a guruló doboz ablakán át bámészkodni, nagyon hamar el tud nyomni az álom és mire felkeltem megint otthon voltunk. De úgy hallottam nemsokára újra megyünk, jól megkergetem majd azokat a káráló jószágokat, legyen tiszta, hogy ki az úr a háznál.

Megpróbáltuk Egot kipaterolni a hálóból. De tényleg! Csak egy kicsit. 30 centivel tettük az ajtó elé a kiságyat, még hallhatta, ahogy horkolok éjszaka, de nem, neki ez már fényév távolság volt és hajnali ötkor, megint mint régen, már ment a nyafi. Kartávolságra volt tőlünk, de egyből ment a hiszti, hogy miért nem foglalkozik vele senki, amikor ő már régen ébren van és különben is tessék vakargatni, hogy aztán nyugodtan tovább alhasson, nem úgy, mint mi. Úgyhogy két nap hiábavaló próbálkozás után visszaengedtük az ágy lábához, egy újabb pont Egonak. 

A kaka őrjárat tovább folytatódik, emberek nem érdeklődtek még ennyire kutyaürülékért, mint mi most. Megvontuk a jutalomfalatokat, kapott némi főtt rizst a kajájához, Normaflore-t szopizik kaja előtt és most eljutottunk a minimális kajacsökkentéshez is a cél érdekében. Amíg háromszor ettünk kis farönköket kakált, amiket egyszerű volt összeszedni és elvileg ez is lenne a normális. Az utóbbi időben meg tömlős sajtállagú volt minden második kupac, és engem az sem nyugtatott meg különösebben, hogy közben hízik, mint egy kismalac, hiszen nem levágni akarjuk, hanem az a cél, hogy még vagy tizenxévet velünk legyen.

Az oviban újabb kispajtások érkeztek, de egyre melegebb van már reggelente, úgyhogy már energiatakarékos üzemmódban hozta le a 60 percet. Akinek csak volt játéka, attól mind elvette, legyen az labda, vagy kötél, vitte körbe, mint a szent jobbot szokás, még gondolom dicséretet és jutalomfalatot is elvárt volna, hogy ő mekkora májer már, csupa nagyobb kutyától vette el a cuccaikat. Majd egyszer kap egy sallert egy kevésbé türelmesebb kollégától, aztán megy majd a pislogás, hogy erről nem volt szó. Kíváncsi leszek mikor lesz végre iskolaérett, ahol ugye már feszt parancsokat kell végrehajtani, ami lássuk be jelenleg távolról sem tartozik az erősségei közé. Ebbe az oszlopba egyelőre a gyors evés, az embertelen büdös fingás, a non-stop alvás és az ártatlan őzikenézés van.

Ma főzés közben sikerült nyakon öntenem egy kis napon megolvadt kókuszzsírral, fogalmam sincs hogy sikerült. Azt észrevettem, hogy kilöttyent egy kevés a dobozból, aztán már csak azt láttam, hogy a kutya ipari folttisztítókat megszégyenítő teljesítménnyel nyalja a konyhaszekrény ajtaját, meg a placcot és a szőre is meglehetősen furán néz ki. Kezdett rajta megkötni a cucc, úgy nézett ki, mint akire ráborult a gyertyatartó, kicsit kezdett berasztásodni minden. Kicsit ki lett mosva a kádba, nem is igen tetszett neki, nem vízalapú létforma, az már biztos, de az hamar látszott, hogy ennyi nem lesz elég, inkább csak vizes lett, mint tiszta. Szóval kapott még egy adag szappanos pakolást, meg meleg vizes törölközős bebugyolálást, ami annyira szintén nem nyerte el a tetszését, de végre ismét kezd egy kiskutyára emlékeztetni.

A múlt héten félévesek lettünk, úgyhogy elmentünk a dokihoz egy kisgenerálra, hogy minden rendben megy-e sicher, ami biztos. Meg lett dicsérve, hogy milyen jó kiállású, mind a 9,1 kg-jával, a karmok szép rendben ápolva (faragjuk is éppen eleget minden héten), ellenben a nyomokban dupla fogsor sajnos már nem tejfog állomány, a végleges sikeredett így, ez már ilyen marad. Fogszabályzásra nem fogunk költeni (mint ahogy egyetemi alapot sem nyitunk neki, egyelőre az oviban is csak fogyatékoskodik, a suli még csak távoli álomkép), a szája úgyis szépen eltakarja, aztán reméljük nagyobb baj a későbbiekben sem lesz belőle. A kaki állagára majd oda kell figyelni, de ugye most álltunk át nemrég két étkezésre, és a korábbi gyógyszer hatása is már kiürülhetett a szervezetéből, hogy arról ne is szóljak, hogy mennyi mindent felnyal az utcán, szóval még nincs ok a pánikra.

Ma végre ragyogó napsütésre ébredtünk és két hét kihagyás után eljutottunk az oviba is. Kiscsoportos foglalkozás volt, összesen négyen voltunk, abból kettő újonc. Sajnos, ahogy azt sejteni lehetett Ego volt a legkisebb, így az elején nem volt kérdéses, hogy ki lesz a kergetőző sor elején. Viszont mióta itthon újra leraktuk a szőnyeget, mert már nem tartunk a balesetektől, sokat fejlődött a kutya irányváltási technikája. Eddig ugye kitámasztásnál simán továbbcsúszott a parkettán, vagy a kövön (és a kis hordó testét a gravitáció is nagyon könnyen legyőzte), de most a szőnyegen be tud tapadni és olyan bepörgött köröket szokott lezavarni egy képzeletbeli akadálypályán, hogy a végén már a seggén veszi a levegőt. Ezt a képességét (nem a segges levegővétel, hanem a cikkcakkolás) immár a gyakorlatban is tudta hasznosítani, a hosszabb lábú kutyák elől pillanatok alatt el tudott tűnni egy hirtelen irányváltással. Jó húsz perces fárasztás után pedig ellentámadásba is lendült, ez idő alatt fel tudta mérni a többiek gyengeségét és simán földre vitte a nála kétszer nagyobb pajtásokat, sőt lent is tudta tartatni őket. Nagyon rafkós kis kutyánk van, épp csak az egyes szintű logikai játék fog ki rajta, meg hogy hallgasson a nevére, de a részletekben most ne vesszünk el.

A másik kriptonitja a nedves fű. Ilyenkor hiába megyünk le kakálni, egyszerűen képtelen rávenni magát, hogy kinyomja magából a kis hurkákat. A pisi simán megy, de onnantól, hogy harmatos a szőnyeg a lába alatt valami átvált az agyában és kizárólag az 1000 méteres körzetben fellelhető összes faág és bot kiszagolásra áll át a szoftver és mire nagy nehezen kikönyörgöd az ágat a szájából, már talált is egy másikat. És ezzel végtelen ciklusba érünk, mert ha valami eltereli a figyelmét, legyen az egy bot, egy másik kutya, egy eddig ismeretlen madárhang (nagy ornitológus lesz belőle, az fix), a szél zúgása, a fű  susogása, akkor már képtelen arra koncentrálni, hogy kakálni jöttünk le elsősorban, nem a friss levegő miatt és akkor már veszett fejsze nyele a projekt. Akár indulhatunk is hazafelé, mert a környezeti elemeket nehéz kizárni, de ha nagyon nagy szerencsénk van, akkor az utolsó két sarkon azért csak sikerül a küldetés és néhány dekával könnyebben megyünk fel a harmadikra.

Hogy mire való a hosszú hétvége? Alkalmas időpont arra, hogy az éves csapadékmennyiség harmada leessen 3 napba sűrítve. Már majdnem úgy volt, hogy lemegyünk vidékre, de amilyen a formám szombat hajnalban kétrét görnyedve ébredtem annyira görcsölt a hasam. Gondoltam, na akkor elérkeztünk a vakbélgyulladáshoz, ilyen még úgysem volt, de reggelre a google segítségével eljutottunk oda (mert ugyebár a szenvedésemmel senkit nem hagytam aludni), hogy sokkal nagyobb az epekő valószínűsége. Tina be is vásárolt nekem minden lehetséges gyógyszert, amivel kibekkelhettem a 3 napot, úgyhogy én az esőtől függetlenül nem mozogtam túl ezt a hétvégét, 0-24-ben pizsiben feküdtem és igyekeztem semmit sem csinálni, csak amit az internet népe ilyen esetekre tanácsolt és persze zsír, fűszer és mindenmentes diétába kezdtem ipari mennyiségű borsmenta teával megfejelve.

Ego persze most sem tudott így oviba menni, mert vagy annyira szakadt az eső, hogy másodpercek alatt segglyukig ázott volna, vagy vélhetően dagonya volt mindenhol és az alapvető malacnyúl felépítésre nem kellene lapot húzni egy jó sárfürdővel. A vízzel amúgy sincs annyira jóban, vizes fűben ő már kikéri magának és nem hajlandó nemhogy kakilni, de pisilni sem, bár itthon nagy lelkesedéssel pisili körbe az alomtálcát újabban, úgyhogy néha már Bajkál tó nagyságú tócsák vannak a pelus mellett, mert bár kiváló nedvszívó hatású, de nem ennyire. Viszont a rengeteg csapadék miatt már normál sétákra sem tudta levinni Tina, csak egyszer-egyszer, így maradt a lakáson belüli elfoglaltság. Nemrég kapott egy 1-es (azaz egyes) szintű logikai játékot, aminek annyi lenne a lényege, hogy a jutalomfalatot elrejtjük egy kupak alatt, amihez csak úgy tud hozzáférni, ha ráharap a kupakra és leemeli. Na ilyenből van 8 mélyedés a tálcán, a kupakok teteje pedig lyukas, hogy érezze a jutifalat szagát. Belépő szintű játék, de igazából csak masszívan felhúzza magát rajta a gyerek. A legegyszerűbb feladat ugyebár az, ha csak egy kupak van az egész tálon, tehát azon már nem kell törnie a fejét, hogy melyik alatt van a kaja, ezt lehetne azzal súlyosbítani, hogy mindegyik kupakot beletesszük, de csak egy alá kerül kaja. Az egy dolog, hogy egy körben 3-4-szer kell neki megmutatni, hogy a kaja még ott van tessék küzdeni, mert hamar elveszti az érdeklődését, de folyamatosan csak a mancsaival próbálja kibirizgálni a kupakot, ami sajnos  úgy van kialakítva, hogy ezzel a módszerrel a kutyus ne járjon sikerrel. Így vagy csak bepörgeti magát, aminek a végén, hogy legyen kis sikerélménye odaadjuk neki mi a kaját, vagy simán leül, halál nyugodtan néz és megvárja, amíg bekövetkezik az előző végeredmény. A kutya nem hülye, parétó optimális elv mentén a legkisebb energiabefektetéssel járó kívánt végeredményre vezető alternatívát választotta. Nem tudom milyen lehet a nehezebb játék, ha ez a legalja a nehézségi szintnek. Gondolom ott már az elméjükkel kell mozgatni tárgyakat, vagy hatszámjegyű prímeket kell megadni, hogy kinyíljon a széf az útvesztő végén. De az is lehet, hogy a mi kutyánk csak a tízes nehézségi szinttel boldogul, minden ami alatta van, az rangon aluli neki. Maradjunk ennyiben!

Elvesztettük az utolsó védőbástyáinkat is. A kanapéval kezdődött. Meguntuk, hogy a seggünk csak attól lapos, hogy állandóan a földön ülünk a kutyával. Úgyhogy szép csendben visszaköltöztünk a kanapéra, aminek eredményeképpen Ego elkezdett bárpultost játszani és folyamatosan ott állt két lábon a kanapé mellett és minden is érdekes volt. Bármi, amit ételnek vélt, hogy nyomkodjuk a telefont, hogy levegőt veszünk, betakarózunk, mindegy, csak közel tudja nyomni a kis arcát hozzánk. A vége persze az lett, hogy felvettük magunk mellé, mert marhára bánatosan tud nézni, úgyhogy volt egy közös szundi az új területen, aztán már közös tévézés, mifene. De szigorúan csak akkor van felvéve, ha mi is akarjuk és folyamatosan fel és le pakoljuk, mert az ugrálás nem tesz jót neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tudna már most helyből akkorát ugrani, hogy simán felpattan mellénk, de meghagy minket abban a tudatban, hogy mi irányítunk. Mostanában a két evéssel rászokott a gyakori fingorászásra, vannak néma gyilkosok és hangosak is, az egyetlen közös pont, hogy leolvad tőle az arcod, ráadásul az új jutifalattól szintet lépett a szagösszetétel a teljes nukleáris megsemmisülés irányába. Ha meg éppen megy a délutáni szundi valamelyik gazdival, akkor pillanatok alatt összejön a holland kemence figura (ha nem tudod mi az a google a barátod), és jaj annak, aki a takarót fellibbenti.

A második elvesztett csatánk a háló volt. Mivel ott sztenderden szőnyeg van leterítve nem engedtük be, egyszer korán reggel sajnos félkómásan bepisilt, mert azt se tudta szerencsétlen hol van, azóta próbáltuk távol tartani, legyen valamiféle magánéletünk is. Az utóbbi időben már néha berambózott, mert szereti a szőnyeget a kis teste alatt és rájött, hogy mind a fotel, mind a puff alá kényelmesen befér és nem is érjük el rendesen, így rendszeresen bevette magát a rókalyukba. Aztán a hétvégén kísérleti eljárásba kezdtünk. Mivel meguntuk, hogy minden áldott nap 5 és 5:30 között már megy a nyafi a rácsnál, így lefekvés után nyitva hagytuk este a rácsot. Így amikor a főnök reggel felkelt, nem hisztivel kezdett, hanem óvatosan besétált a hálóba, ahol várta a másik ágya. Oda lefeküdt, Tina megvakargatta egy kicsit és már aludt is tovább. Szombaton 9:30-ig aludtunk, érted KILENCHARMINCIG?! Soha nem aludtunk még ilyen sokáig kutya nélkül sem, lehet, hogy egy leheletnyit ki vagyunk merülve. Úgy érzem simán megérte ezt a kisebb csatát feladni egy nagyobb háborús siker eléréséért. Ez csak szigorúan hétvégei protokoll lesz, hétköznap úgyis korán kelünk, de már kezdtünk kikészülni a hétvégi hajnali keléstől, értem én, hogy majd a gyerekkel sokkal rosszabb lesz, de ez akkor is durva.