Kutyás hétvégét tartottunk. Jó tudom, minden nap és minden hétvége az már egy ideje, de most meglátogattuk Vinnie-éket, akivel már egy párszor találkozott Ego, de akkor még nem igazán voltak egy súlycsoportban. Nos, az elmúlt néhány hétben a méretbeli különbségek java része eltűnt, vagy én emlékeztem rosszul, hogy Vinnie sokkal nagyobb volt, vagy Ego nőtt piszok sokat, de őt ugye látjuk minden nap, már fel sem tűnik, csak a lépcsőn cipelve fogy el a szufla egyre hamarabb, mire feljutunk a harmadikra a főnök hab testével a kezünkben. Nagyon jó időnk volt, sütött a nap, de mégsem ment 16 fok fölé a hőmérséklet. Átautóztunk a helyszínre, ami alatt 35 percig izgett- mozgott Ego, nyújtogatta a nyakát mindenfelé, aztán mire beléptünk az utolsó 5 percbe, akkor jutott eszébe, hogy aludni is lehetne, de akkor meg a két hülye gazdája közölte vele, hogy megérkeztünk. Összeszaglásztak, jól megkergették egymást az udvaron, úgyhogy mehettünk is játszani egy közeli kutyafuttatóba. Jó dolog a kutyaovi is, de ott a rengeteg különböző felépítésű kutya miatt nem egyenlőek az erőviszonyok, a kicsiket hamar lenyomják, vagy lehagyják a hosszú lábúak, de amikor két francia bulldog kerül a ringbe, mindjárt más. Olimpiai sportágat kellene csinálni a mennyi ideig tudunk teljes erőből egymás mellett futni, anélkül, hogy előre néznénk gyakorlatból, az aranyérem után járó életjáradékból tuti elkorcsolyáznánk életünk végéig. Amit ezek ketten elrajcsűröztek ott, mint két boldog gyerek, csak néha koppant egy egy kobak a kovácsoltvas padok szélén, de mentek tovább, kicsire nem adunk. Persze hamar kipurcantak mind a ketten, hazafelé már nem volt akkora lelkesedés a séta iránt, elkalandozott a figyelem is és mire Ego maga elé nézett nem kinőtt egy betonfal előtte, amin arccal tompította a becsapódás erejét. Nem mindig a legélesebb kés a fiókban, na. Levezetésképpen elmentünk még kávézni egyet, hogy a gazdik is töltődjenek a sétafika után, ahol persze rögtön előjött az "engem éheztetnek, adj enni, azt se bánom, hogyha csak tejszínhab, de azt sem tudom mi az a tejszínhab, csak kinézem a szádból" nézés, de mivel mindenki átlátott az olcsó trükkökön, így csak a kávézó környékén fellelhető összes földre lehullott termést és hasonlókat kezdte el felporszívózni, úgyhogy ott már sepregetni nem kellett a nap végén. Vettünk neki jutalomfalat utánpótlást is, meg kapott egy csont alakú kutyakekszet is csak úgy bónuszként, elvégre sikerült pisilni ismét zöldövezetben, meg úgy alapvetően elég jól viselkedett. Megtanultuk, hogy nem kell neki ilyesmi, mert csak indokolatlanul felborítja az emésztési rendjét, aminek eredményeként ma reggel egy normál adag kaka után, még tanácstalanul álldogált az alomtálcában, mert ő már tudta, amit mi még nem. Mint amikor egy kezdő tubás hangolja a hangszerét, olyan hangok kíséretében, szép nagy ívben kijött még egy éppen nem hígfos, de már nagyon-nagyon puha utórezgés, a záróakkord végére 6 (azaz hat) kocka vécépapírral tudtam csak a teljes termést összeszedni (összehasonlításképp a normál adag egy kocka vécépapírt igényel). A szagot meg konkrétan magnóra lehetett venni, egy sajtérlelő mester elismerően csettintett volna, hogy már évtizedek óta a szakmában van, de ilyen pálpusztairól még csak a legendákban olvasott, mi meg próbáltunk szájon át levegőt venni, de mintha íze is lett volna a levegőben. 

Ma meg ugye ovinap volt, de egy csomó csoporttárs ráunt az ovira és beiratkoztak az iskolába. Úgyhogy ma csak négyen boldogították egymást, Fahéj, Brownie, Herkules, meg a mi kis zárlatos Bíró Icánk. A kiscsoportos foglalkozásnak is megvannak az előnyei, ilyenkor a kicsit lassabb kutyák is szívesen bekapcsolódnak, meg a kicsikkel is jobban eljátszanak, mintha menne a pörgés a másik 8 pajtival, ráadásul a gazdik még jégkrémet is kaptak, szóval tiszta all inclusive volt a mai reggel. Hazajöttünk, magába dúrta az ipari mennyiségű reggelijét (mert holnaptól már bizony nincsen ebéd, valahogy be kell ütemezni a napi kakit és pisit és három étkezés mellett ez szinte lehetetlen lenne), aztán el is terült, mint a Nagyalföld. Gondolom egy darabig kapjuk majd délben a megvető tekintetet, amiért nem kerül elé semmilyen kaja, de pár hét és fél éves lesz, amikor már csak napjában kétszer ehet, aztán majd látjuk mennyire sikerül összekapcsolnia a sétákat azzal, hogy produkálnia kellene valami zacskóba valót. Ha bosszúhadjáratba kezd, akkor tartok tőle, hogy standard sajtérlelő üzemre fogunk kelni reggelente, rosszabb esetben hajnalban.

Mindenki kapaszkodjon meg valamibe, egymás után kétszer sem kelt a gyerek 5:30-kor. Ráadásul mindkét nap hétvége volt, halleluja, szóljanak a fanfárok. Szombaton gyanakvóan 6:15-kor mentünk ki a konyhába, hogy mi van már, él-e még a kutya, vagy megint kakit evett és csendben lapít? De nem, ásítozva ránk néz, mintha mi lennénk azok, akik állandóan felébresztik, és különben is mit akarunk tőle hajnalok hajnalán, hacsak nem kaja van nálunk. Erre vasárnap 7-kor már megint mi jelenünk meg hamarabb a konyha ajtóban és nem a nyafikirály a miénkben. Tuti testrablók garázdálkodnak Csepelen, de jobb esetben megspóroljuk a rémkoppantós történetszálat és igazából csak megtanulta, hogy elég akkor felkelni, ha gazdiáék is felkelnek, úgyis vele lesz foglalkozva így is, úgy is.

Ma is mentünk oviba, de olyan gyök kettővel haladtunk, hogy kezdtük mégis azt érezni, hogy ez most már biztos tuti egy másik kutya. De csak a pocó volt tele és valami zöld felületre volt szüksége, ahol némi barna árnyalatot csempészhetett a háttérbe. Ennyire környezettudatos a kutyánk, trágyázza a természetet, csak a hülye gazdái állandóan összeszedik nem lebomló műanyag zacskóba és kidobják a kukába. Kész pazarlás. Kissé meleg volt a mai reggel, bár még az itthoni készülődés közben konkrétan a felveendő pulcsi vastagságát mérlegeltük, de mire elindultunk hirtelen trópusi hőségre váltottunk át, szóval 5 perc után be is kapcsolt a lihegés. Az oviban sem voltunk olyan sokan, mint szoktunk, de a kemény mag megjelent, lehetett rajcsűrözni a pajtikkal. A szokottnál jóval hamarabb merült le az elem, a második félidőben már inkább csak arra játszott, hogy beolvadjon a háttérbe és köszöni szépen, őt ki lehet hagyni az összes potenciális fogócskából. Ott ácsorgott a kerítésnél, mint a mexikói bandák a sittes udvaron és csak messziről méregetett mindenkit. Aztán a rekkenő hőségből pillanatok alatt világvége állapot kerekedett, olyan sötét felhők jelentek meg, hogy jobbnak láttuk 5 perccel hamarabb indulni, minimálisan csökkentve annak esélyét, hogy segglyukig ázzunk. Az amúgy is fáradt kutyával kicsit sietősre vettük a dolgot, erre megint kezdte a nyögvenyelős előrehaladást. Már majdnem itthon voltunk, amikor ismételten csak megtisztelte a zöld övezetet egy ipari mennyiségű kakival, úgyhogy innentől kezdve maga volt a megtestesült buddhizmus, már csak evett, aludt és az élet nagy dolgain gondolkodott, épp csak a végeredményt nem tudta megosztani velünk.

Szép lassan kezdünk átállni a napi kétszeri evésre, fokozatosan csökken az ebéd és szép lassan emelkedik az reggeli és a vacsi mennyisége. Ettől függetlenül minden étkezésnek úgy lát neki, mint aki napok óta nem evett, és az agyonbonyolított habzsolásgátló tál sem jelent kihívást már 5-6 perc alatt simán lenyomja a kaját, igazából azt vettük észre, hogy minél több a kaja a tálban, annál hamarabb végez vele. Végtelen ciklus: a kevés táptól éhes és nyűgös marad, a sokkal meg hamar végez, ami meg pont nem célkitűzés. De legalább nem taccsolt már egy ideje (lekopogva).

Múlt héten engem is beoltottak, úgyhogy pont úgy éreztem magam, mint Ego, kutyául. Csak ő szó szerint, én meg képletesen. Három napig minden bajom volt, oviba se tudtam elmenni Egoékkal, az alvás sem igazán ment és elég morcos voltam a bekapkodott gyógyszerek ellenére, de aztán szép lassan helyrejöttem. 

Szóval ott tartunk, hogy esténként már mindennemű nyafi nélkül megy az elalvás, amint lekapcsoljuk a lámpákat a főnök megy a helyére, kényelmesen elhelyezkedik, aztán alszik is reggelig. Azt nem állítanám, hogy sokáig, fél 6 körül továbbra is kipattan a szeme, legjobb esetben még egy fél órát tudunk nyerni, de amikor már a második körre jön, akkor nincs mese, ki kell menni hozzá és pont nem érdekli, hogy szombat, vagy vasárnap reggel van történetesen. Ezen a részén még dolgoznunk kell, mert nem lenne egészséges, ha mindez addig tartana, amíg gyerek nem lesz, mert mellette már éjszakánként is fel kell kelnünk, és ahogy tudom alvás nélkül hamar kikészül az ember. Tegnap már a Duna parton sétálgattunk, potom 3 évünkbe telt rájönni, hogy hogy tudunk a legegyszerűbben odajutni, ehhez mindössze egy kutya kellett, mert kb. 200 méterre van a kutyasulitól. Azt már rögtön leszögezhetjük, hogy Egoból nem lesz mentőkutya, kb egy félszer ha belepacsált a vízbe, aztán köszönte szépen, ő inkább szaglászik tovább a szárazföldön, sokkal érdekesebbek a kavicsok, meg a faágak és még mindig jobban tolerálja, ha a szájában matatunk, ha valami inkompatibiliset nyal bele, minthogy neki vizes legyen az alváza. Az utcán meg persze mindenki olvadozik, hogy milyen aranyos, bájos, cuki, meg ilyenek (a kutya gyárilag csak így tud nézni, meg sem kell erőltetnie magát), persze azt senki nem látja, amikor kezelhetetlen tinédzser üzemmódba kapcsol és rosszalkodik vég nélkül. Nagy mázlija, hogy mi is borzasztóan szeretjük, nem is lehet sokáig haragudni rá, csak hirtelen felindulásból.

Ma már ovinap volt, jó volt az idő, én sem voltam dögrováson, úgyhogy mehettünk játszani a pajtikkal. Ilyenkor mindig felemás a délelőtt, mert óvatossági alapon ilyenkor továbbra sem kap reggelit, nehogy kitaccsoljon a nagy ugrabugrában, másrészt viszont amikor már látja, hogy merre is megyünk, már be van sózva. Nagyon sokan voltunk ma is, új arcok is jöttek, de bevált csapaton ne változtass alapon, megint az első körben megismert kiskutyákkal nyomták a köröket, amíg tüdőből futotta. Az újak próbáltak beilleszkedni, a kisebb tereptárgyakon megy a jutalomfalattal motiválás, persze Ego mindig a légtérben ólálkodik, hátha lesz valami lepattanó, egy ügyetlen, vagy félénk kiskutya baromi könnyen el tudja ám ejteni a pici falatokat és akkor ott terem porszívó kapitány és ukkmukkfukk már el is tűnt, ott sem volt soha. Aztán persze 30 perc után elfogy az üzemanyag, belassul, mint az idő a postán sorban állva, jóval kimértebben kezd el cirkálni. Aztán 5 perc alatt feltöltődnek az energiacellák és kezdődik minden elölről. Mondjuk nem is kell ringatni itthon, a nap jelentős részében belülről nézi a szemhéját, csak kajálni kel fel, vagy ha ürítenie kell.  

Halljátok, a gazdik nem voltak elégedettek az evési tempómmal. Tehetek én róla, hogy a nap jelentős részében éhes vagyok? Az elején volt egy nagyon pici tálam, abba a fejem sem fért bele, így ma már csak vizet iszok belőle. Aztán kaptam egy nagyobbat, amiből már olyan lelkesen ettem, hogy kevésnek ítélték azt a 60 másodpercet a végén, amíg szemmel látható volt benne a tápom, amiből persze így rövid időn belül búvárkaja lett és visszajött levegőért a felszínre. Kitoltak velem és kaptam egy olyan tálkát, amiben 3 púp volt. Ez valami fekete mágia lehet, mert sokkal többet kellett ügyeskednem, amíg ugyanazt a mennyiséget belapátoltam, eltartott 7 egész percig. Azzal persze nem számoltak, hogy én egy nagyon okos kutya vagyok, úgyhogy napi 3 étkezéssel számolva néhány hét kitartó evés után rájöttem az apró trükkökre, hogy hogyan is tudnám maximalizálni az evési hatékonyságomat, úgyhogy a kemény munka meghozta gyümölcsét, sikerült lefaragnom a részidőmet 4 percre. Nagyon úgy tűnik, hogy ez nem verseny, mert megint elkezdtek a gazdik elégedetlenkedni, hogy túl gyorsan ürül a tányér, úgyhogy tegnap kaptam egy olyan tálat, amitől kihullik a szőröm, 13 percbe telik mire befejezem az evést, lassan több energiát égetek el evéssel, mint amennyit beviszek a táplálékkal. Ráadásul elkezdtek kiesni a tejfogaim is, szóval a kajával együtt egy kettő valószínű bekerült az emésztőrendszerbe, de gazdiéknak nem szóltam, így is éppen eleget aggódnak értem. De ma lebuktam, gazdinéni észrevette, hogy már nincs meg minden kis tic-tac szem a számban, ráadásul egynémelyik mozog is, úgyhogy 5 percet dobott arra, hogy a számban turkáljon, és örömködjön, hogy elkezdtek kihullani a babafogaim.

Ma reggel cserébe a szokásos 5:25 helyett, 5:00-kor keltem első körben, de nem jött elő senki a szóló áriámra, úgyhogy még adtam nekik egy órát, hogy összeszedjék magukat. Mindig valami hétvégét emlegetnek, de hát ez is egy olyan nap, mint az összes többi, én meg hadd ne unatkozzam magamban, ha már egyszer kialudtam magam. Szóval 6:10-kor már a gazdi ölében húztam tovább a lóbőrt (csak vicceltem a kialvással, ölben MINDIG sokkal jobb lustizni), de 7:00-kor nem jött a szokásos reggeli. Azt mondták, hogy oviba megyünk, legyen az bármi, és nem szeretnék, ha kitaccsolnám a reggelimet, úgyhogy most csak játszhatok, de kaját nem kapok. Aztán elindultunk sétálni, aminek a végén eljutottunk egy helyre, ahol rengeteg kutya volt. Pajtik, én még nem is láttam ennyiféle kutyát egy helyen. Kicsik, de főleg nagyok, a legtöbbjük alá simán be tudtam volna állni, és csak jöttek és jöttek. A nagyok már suliba járnak, ott nagyon komoly feladatokat kell már csinálni, például a gazdi egyszerűen elsétál tőled és te nem mehetsz utána. Hát hová tart a világ? Maximum egy lépés távolságra akarok tőlük lenni, de lehetőség szerint annyira közel, hogy éppen nem essenek át rajtam. A kiscsoportos kutyusokkal együtt egy másik lekerített helyre mentünk és a méretünk alapján két csoportra osztottak minket. Az elején csak pórázzal engedtek minket összeszagolni, de aztán az óvóbácsi azt mondta, hogy nyugodtan levehetik a gazdik a pórázokat, na onnantól indult be az igazi móka. Én ennyit még soha életemben nem szaladgáltam, pedig már 4,5 hónapos vagyok. Ott volt Fahéj, egy törpe tacskó, meg Bodza, a németjuhász kölyök és persze Brownie, aki egy hatalmas tibeti masztiff, aki csak korban velem egyidős, de hatttaaaalmaaaas. Akkorát kakált rögtön az elején, hogy egy zacsiba bele sem fért. Persze én is megtiszteltem az új helyet, két kaka és egy pisi volt a számlámon a végére, rommá lettem dicsérve szokás szerint és kaptam jutalomfalatot is. Volt egy csomó gumiabroncs, tereptárgy, meg egy hosszú kihúzható alagút, az egyik végén az egyik gazdim, a másik végén a másik és csak annyi volt a feladat, hogy fussak A-ból B-be és a végén egy újabb jutifalat landolt a bendőbe. Sokat kergettük egymást a többiekkel, szaglásztuk egymás fenekét, a végére teljesen ki is merültem. Aztán egyszer csak vége lett, elindult mindenki hazafelé, mi is, de azt mondták, hogy jövünk egy hét múlva is. Szerintem szeretni fogom az ovit, nagyon jól éreztem magam. A nap hátrelévő részét alvással és evéssel töltöttem, és persze megengedtem a gazdinak, hogy végig simogasson. Nagyon szerencsések, hogy vagyok nekik.

Pacsi: Ego

Hét hete már, hogy az új kétlábúakkal vagyok. Az első este annyira meg voltam szeppenve, hogy csak úgy ukmukfuk elvittek a jól megszokott helyemről, hogy enni és sírni is elfelejtettem. Ettől persze hamis tévképzetbe ringatták magukat, hogy én egy rendes kiskutya vagyok és nem lesz semmi probléma. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. Éjszakára körbevettek egy ráccsal, mondván így nem tudok semmiben kárt tenni, amíg ők alszanak. De hát én ugye nem igazán szeretek egyedül lenni, úgyhogy amikor már kellően nagy volt a csönd meg is indultam a ketreccel toronyiránt, a zajra csak kijön majd valaki és foglalkozik velem. Egy percre meg is jelentek, de aztán megint magamra hagytak, mert valami éjszaka közepe volt és még reggelig aludnom kellett. Én úgy megijedtem, amikor eltűntek megint, hogy be is kakáltam, de hiába sírtam, míg világos nem lett, nem láttam őket. Aztán szép lassan megszoktam, hogy amikor sötét van, akkor pihennem kell, persze még így is előfordult, hogy éjszakánként felkeltem sírni, de a kétlábúak látták, hogy csak stresszel az éjszakai bezártság és megengedték, hogy a teljes konyhában és a folyosón is sétálhassak, csak a nagyszobából voltam kizárva éjszakára. Sokáig nem tudtunk kimenni a lakásból, mert hideg volt, nekem pedig nem volt szőr a pocimon és valami oltásokat sem kaptam meg, de ez nem tudom mi lehet. Aztán amikor már itt voltam egy ideje, elmentünk egy helyre, ahol kiderült mi az az oltás, de igazából nem volt egy nagy szám, valami hegyessel megszúrtak, de közben kaptam egy csomó finomságot, úgyhogy észre sem vettem.

A régi helyemen volt egy hatalmas forgácsos alom, ahova kedvemre pisilhettem, kakilhattam. Itt egy jóval kisebb tálcába várták, hogy elvégzem a dolgom, de hát épp csak meg tudtam benne fordulni, hogy lehetne abba ugrálás nélkül kakálni? Nagyon bizakodva néztek rám, a pisit hamar megtanultam, de a kakival megküzdöttem, mire sikerült. Nagyon meg lettem dicsérve, roppant büszke voltam magamra. De ezeknek semmi nem elég. Most, hogy nagy nehezen bele tudom végezni a kis- és nagydolgomat abba a pici tálcába, kitalálták, hogy már odakint kellene ezeket csinálnom. Megkaptam az össze szurimat, így már 30-60 perces sétákat tudunk tenni, ami alatt valahogy varázsütésre pisilnem, meg kakilnom kellene. Kétszer véletlen becsúszott a kaki fűre, már alig tudtam tartani, erre annyira megdicsértek, hogy azt sem tudtam mi van, ráadásul még jutalomfalatot is kaptam. Persze csakúgy, mint a lakásban itt sem hagyták, hogy szagolgassam, esetleg nyalogassam a végterméket, ott is mindig egyből elveszik előlem. Jó, belátom, ez részben az én hibám, mert néha figyelemfelkeltésként ahhoz folyamodtam, hogy belekóstoljak a kakimba, de hát stresszes voltam, és cigire mégsem gyújthattam rá, csokit pedig nem ehetek. Amíg hűvösebb volt az idő idétlen kabátokat adtak rám, amiben állítólag atomcuki vagyok, de nagyon tud zavarni a sétálásban és különben is, én alapból atomcuki vagyok. Egy percre sem hagynak magamra, még ha nem is látom őket, akkor is tudom, hogy látnak. Van egy fehér henger az asztalon, ami követi minden lépésemet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ők figyelnek engem, már többször a hangjukat is hallottam belőle, ha valami rosszat akartam csinálni. Nagyon aggódnak értem, a kaja után mindig megengedik, hogy valamelyikükön szundizzak és látom, hogy nagyon fáradtak, mégis felkelnek velem reggel 5:30-kor, hogy én az ölükbe tovább aludhassak. Millió játékom van, sokszor együtt ugrabugrálunk és a sétákat is egyre jobban szeretem, ahol a többi pajtival tudok találkozni. Valami ovit is emlegetnek mostanában, ahol én is és ők is okosabbak lehetnek, kíváncsi leszek rá. Szerintem nagyon szeretnek, de én is őket. A hétvégén áttörés volt: egy kertben voltunk nagyon sokáig, ahol már végül nem bírtam és pisiltem egy nagyot, amiért újra én voltam mindenki szeme fénye, ráadásul másnap és harmadnap már séta közben el tudtam végezni a nagydolgomat is. Annyira nem is volt rossz, megpróbálom akkorra időzíteni a folyóügyeket, amikor lemegyünk sétálni. Örülök, hogy hozzájuk kerültem, szerintem nagyon jól megleszünk.

Pacsi: Ego

Ma annyit sétáltunk, hogy már a végére nem tudtuk eldönteni, hogy én, vagy a kutya a fáradtabb. Próbáljuk elérni, hogy a szabadban végezze a dolgát, de egyelőre elég hektikus, hogy mikor jön rá  a vécézhetnék, napi szinten kb a 16:30-17:00 közötti kakira lehet nagyobb összegben fogadni, az összes többi ahogy esik, úgy puffan. Persze mindig alomba megy, azzal nincsen semmi gond, továbbra is gazdicsalogatónak használja a kakilást. Legutóbb nagyon büszkén belepisilt a forgácsba, majd kikocogott a folyosóra és várta, hogy majd megyek, hiszen azzal már betonbiztosan tisztában van, hogy kamerán keresztül figyeljük. De pisire ugye nem ugrunk soha, majd két perc zavart várakozás után visszabattyogott az alomba és kipréselt magából egy fél kolbászkát, amire persze már vevő voltam, fel is bukkantam a horizonton, Ego elvárásainak megfelelően. Ellenben ez a szabad levegőn pisi, kaki még egyáltalán nem állt össze a fejében, hogy a két hülye nem merő kedvtelésből járja le a lábát napi kétszer, hanem valami nem szájon át távozó produktumra várnak, az se baj, ha csak jelzésértékkel, de valamire lehessen már rommá dicsérni, hátha onnan állandósulna a megfelelési mátrixban a gyepre kakálok effektus. De nem, képes végig sugorgatni, hazaérünk, megmossuk a praclikat és utána a világ legtermészetesebb dolgaként elmegy pisilni és/vagy kakilni a forgácsba és néz bambi szemekkel, hogy látjátok, megint oda csináltam, ahová mondtátok, hogy kell. Ha nagyon nincs formában, akkor csak oldalba kapja az alomtálcát, de legalább a pelus így is felfogja. Ilyenkor  úgy néz, mint a gázpalack (bután), hogy miért nem kapja a kitörő elismerést, mint rendesen, de mellépisire nem jár kitüntetés.

Hétvégén megkaptuk a kennelköhögés elleni oltást is, úgyhogy ha a világjárvány is engedi, mostantól járhatunk oviba is, hogy elsajátítsák mind a kétlábúak, mind a négylábúak azokat a dolgokat, amik úgy zsigerből nem, vagy teljesen rosszul jönnek, mielőtt nagyon elrontanánk a kutyát. Kíváncsi leszek mennyire fog viselkedni nagyobb szőrös társaságban, egyelőre jellemzően hátulról mellbe támad mindenkit, szemtől szemben nem olyan nagylegény, hátulról meg tiszta agresszor. Persze szigorúan csak a nála 3-szor nagyobb kutyákkal, a nagyjából hozzá hasonló S-es méretű kutyákkal egész kulturáltan elvan, egyre több kispajtással tüdőzték már le egymás seggszagát. Kicsit örülök, hogy mi emberek továbbléptünk a kézfogás és arcra puszi világába, se a derekam, se a gyomrom nem bírná az állandó fenék/ nemi szerv szaglászást. Bár tény, hogy a Tinderes első randik sokkal hatékonyabban vetítenék előre egy kapcsolat kialakulásának potenciális lehetőségét, ha ezek a dolgok rögtön az első alkalommal megtörténnének, de élek a gyanúperrel, hogy az esetek többségében így is eljutnak sokan erre a bázisra nulladikra is.

Újabb áttöréshez értünk a hétvégén, immár nem csak csupasz kétlábúakkal szocializálódtunk, hanem kutyusukkal is elkezdtünk ismerkedni. Átjöttek Vinnie-ék, aki nem mellesleg a világ legjámborabb francia bulldogja, de Egoval már régen nincs egy súlycsoportban. Lent találkoztunk először sétafika közben, hogy mégse 48 négyzetméteren őrüljenek meg. Menet közben további kutyákkal is találkoztunk, kicsit be is volt tojva Ego a sok fenékszagolástól, de lássuk be, senki nem szereti, ha a fenekénél matatnak idegenek, de lehet, hogy ez csak nálam valami urulógus fóbia. Amikor már mindenki úgy értékelte, hogy kellően egymáshoz szokott mindenki, és nem mellesleg nem sokkal később érkezett a többi vendég is, feljöttünk a lakásba, ahol hamar kiderült, hogy még nincs mindenki egy hullámhosszon. Még jó, hogy múlt hétvégén felszereltünk egy babarácsot, így kényelemesen el tudtuk szeparálni a franciákat. Mint kiderült, Ego baromira tud ugatni, ha nagyon akar, mert mindaddig, amíg a rács két oldalán voltak, ő volt a világ legbátrabb házőrzője, ugrabugrált, dominált, ellenben amikor egy légtérbe kerültek mesterséges akadályok nélkül, akkor már űzött vadként húzta be fülét farkát. Amikor Vinnie kicsit már felhevült a pörgésben és fel lett véve ölbe, hogy egy kicsit kifújja magát, megint egyből előtört a falkavezér géncsoport, ment az ugrabugra, meg az ugatás, hogy gyere pajtás, játsszunk, meglátod jó lesz. A végére már persze mindketten elfáradtak, úgyhogy már csak felváltva szagolgatták egymást a másik ölébe.

Még mindig elég hidegek vannak, úgyhogy sajnos még kiskabátban kell mászkálnunk odakint, hogy meg ne fagyjon, de jellemzően ahogy rákerül valami a pórázon kívül márványszoborrá merevedik, teljesen mindegy, hogy éppen milyen testtartásban volt és igyekszik valami tereptárgynak támaszkodni, gondolja úgy nehezebben mozdítjuk el. Van benne valami tegyük hozzá, egyszer a kiságyával együtt kezdtem el húzni a bejárat felé, majd a küszöböt elérve átvált sétáló üzemmódba és már úgy kell rászólni, hogy várjon addig, amíg a bejárati ajtót bezárom. Lakáson belül meg szeret napozni, úgyhogy mindig teljesen váratlanul éri, hogy öltözködni kell mielőtt kilépünk az ajtón, hiszen olyan jó idő van. Gondolom ezen az elven működik a MÁV is, ott is minden évben teljesen váratlanul éri őket a havazás, pedig sütött a nap.

 A ma délutáni sétánk során pedig megvolt a második szabadtéri kaki, immár füves környezetben, kapott is egyből két jutalomfalatot Tinától, hiszen itthon is kap verbális dicséretet, ha ügyesen végzi a dolgát az alomba, kösse össze a jutalomfalattal, ha a séta során produkálja mindezt. Onnantól kezdve hazáig csak Tinát figyelte, teljesen mindegy milyen szögben kellett ehhez kifordítania a nyakát, így első alkalommal még csak annyit szűrt le az egészből, hogy annál a gazdinál van kaja. És tekintve, hogy állandóan éhes ez a tény mindent felülírt.

A kutyánk okos. Túl okos. Kiaknázza a rendszer gyengeségeit, ezek lennénk mi, a gazdái. A hét biztatóan indult és úgy is folytatódott. Megtanultunk alomba kakilni, most már 10-ből 9-szer a helyére megy a kaka. Ezzel párhuzamosan rájött, hogy fényes nappal valamelyik szolga valamilyen varázslatos módon megneszeli, amikor kaki került a légtérbe és felbukkan, hogy azt összeszedje, mielőtt ő kevésbé gourmet módon elkezdi újra magába lapátolni. Amíg együtt vagyunk jellemzően elvan az ember ölében, egy kicsit enged a légvárból, szigorúan akkor ha seggtől szemben vagyunk egymással, aztán elérkezik a pillanat, amikor hangoskönyv bekapcs, kiskutya irány aludni. Megvárja, amíg felemelem a barikádokat, elmondom, hogy most már aludnia kell egy kicsit, bemászok a szobába, körbebástyázom magam a munkakellékekkel, majd bekapcsolom a kamerát, hogy megnézzem mit is csinál és ekkor premier plánban kakil egy embereset. Ekkor a világ legnagyobb nyugalmával kisétál a folyosósra, mert tudja, hogy pillanatokon belül úgyis felbukkanok a horizonton, mert pontosan tudja, hogy én tudom, hogy ő kakilt. És tényleg! Napjában háromszor is eljátsszuk. Mert rájött arra is, hogy figyeljük a kamerán keresztül. Van, hogy annyira lusta, hogy csak leül a kamera elé telibe és belenyafog a legtragikusabb arccal, hogy őneki mennyire sanyarú a sorsa, naponta akár 16 órát is kell aludnia, amit kajálással és némi játékkal kell megszakítania. Nagy spíler, az már biztos.

Szombaton megkaptuk az utolsó oltásunkat is, úgyhogy most már nagyobb sétákat is tarthatunk, más kutyák seggébe is szagolhatunk, úgyhogy nemsokára beindul a szocializálódás. Bemelegítésképpen meglátogattuk anyut vidéken. Nagy dózisban kapta az autókázást, amit gyakorlatilag egy az egyben végigaludt, akkor kezdett feljönni a delíriumból, amikor begurultunk az udvarba. Na itt volt minden, ami eddig soha, megérkeztünk a Kánaánba. A fű bokáig ért. Eddig azt sem tudta mi az a fű, mivel főleg betonon sétáltunk, az aljnövényzet meg több, mint gyér itt Csepelen. Mivel új volt az érzés, hogy valami más ér a talpához, meg a hasához, úgy ugrált, mint egy betépett, szuicid hajlamú őzike az autópálya mellett. Éreztük, hogy nem ez lesz a tökéletes időtöltés neki, mert így hamar túlpörgeti magát, úgyhogy bementünk ismerkedni a házzal. Nálunk a lakásban összesen a dohányzóasztal alatt tud mászkálni, itt meg egyből aranylövést kapott, mert minden alatt el lehetett menni. Rengeteg asztal, székek, ágyak, mindenhova is befér, max ki már nem, ha nem tud megfordulni. Ezer új illat mindenhol, növények, és vagy háromszor annyi helyiség, mint nálunk, plusz nem parketta és kő  mindenhol, hanem szőnyegek (halljátok ti is az angyali fanfárokat?). Maradjunk annyiban, hogy az összes eddig elérhetetlennek hitt pókháló  le lett szedve, minden por feltörölve, cserébe jól megdögönyözte mindenki. Féltünk, hogy gondok lesznek a pisi-kakival, mert megzavarodik az új helytől, vagy hogy nem a megszokott helyen van az alomtál, de minden ment egyből, mint a karikacsapás. Mivel itt minden helyiségen ajtó van, így egy helyen kellett aludnunk, ami szintén kérdéses volt, hogy fog menni, mivel ilyenre még nem volt példa. Egot pont nem érdekelték a körülmények, úgy horkolt egyből, hogy fölpöndörödött a tapéta, mi meg ilyen rosszul nem aludtunk soha, mert nem tudtuk, hogy így veszi-e a levegőt alapból, felkelt-e pisilni, kakilni, ha nem hallottunk semmit az volt a baj, él-e még a kutya egyáltalán, úgyhogy 6-8 felébredés után úgy keltünk a teljesen kipihent kutya mellett, mint akik két napja nem aludtak. Cserébe jól elvittük sétálni a faluban, hogy összességében azért ő is elfáradjon, úgyhogy 45 perc sétafika után már neki sem volt őszinte a mosolya. És ez ment egész hétvégén. Nem feltétlenül pihentük ki magunkat, de mindenki odáig volt meg vissza Egoért, szóval szerzett új élményeket és megismerkedett új emberekkel. Innentől pedig nem lesz megállás a lejtőn.

Fordított hetet tartottunk. A kaki nagyja most már alomba megy, ellenben a pisivel folyamatosan csak oldalba kapja az alomtálat. Egyre jobban megy az egyedüllét is, már nincs annyi nyafi, de néha rájön a hoppáré a legváratlanabb helyzetekben, akkor meg indokolatlan hisztiroham veszi kezdetét. De már halálos nyugalommal tudjuk végighallgatni csendben lapulva a hálóban. Iszonyat művelt kutya lesz, egész nap hangoskönyveket hallgat, én nem olvastam ennyit egész életemben, pedig azért pár könyv megfordult a kezemben. Napjában már többször sepregetünk, mert ez a kis robotporszívó mindent felnyal a placcról amikor éppen nem alszik, vagy tömi magába a tápot. Cserébe néha komplett gyeptéglákat kakál, annyi szőrt, meg hajszálat lapátol magába, vagy éppen forgácsot az alomból. Ilyenkor, mivel nem válik le a kinyomott hurka, egy kis kakidarabbal a fenekén rohangál, aztán nekigyűrkőzik még egyszer és kinyom egy akkor kupacot, mint amekkorában a Jurassic Parkban a triceratopsz mellett turkáltak. Sajnos a porszívózásra az utcán is rászokott, észrevétlen gyorsasággal képes kavicsokat, terméseket, meg bármilyen vackot elrejteni a szájában, miközben te még a sétaútvonalat pásztázod, nehogy kutyákkal találkozzunk, mivel az utolsó oltás még csak a jövő héten esedékes. Egy férfi egyfelé is elég nehezen tud figyelni, ez a multi-tasking meg már egyenesen lefáraszt. Ha azt akarjuk, hogy ne egyen fel mindent, akkor már kicsit kocogni kell vele, szóval a séta végére már konkrétan én is fáradt vagyok, mert "szaladtam", figyeltem a többi kutyát, szedegettem a szájából, amit be tudott nyalni és jutalomból még fel is vihetem a kis 5,5 kg-os testét a harmadikra. Nem kell ide edzőterem, vegyen mindenki kutyát.

Megy az OKJ-s továbbképzés is, egy darab sajtért a lelkét is eladná, de egyelőre az ül, fekszik, marad és pacsi vezényszavakra van kiképezve. Persze mindezeket csak akkor csinálja, ha étel van a kezedben, de akkor néha már azelőtt, hogy kiadnád a parancsszavakat. Iszonyat fotografikus a memóriája, már tudja, hogy mit kell csinálnia, ha egy kis trappista sajt bukkan fel a horizonton valamelyik gazdi kezében, vagy egy kis jutifalat. Állandóan enne, ha lenne mit, egy párszor már sikeresen túl is ehette magát, mert búvárkaja lett az ebédből és feljött levegőért a felszínre. Ennek eredményeként csökkentenünk kellett az adagot, aminek következtében éhes marad, így elkezdte enni a kakiját. Adtunk neki kakikeserítőt, de vagy odáig van a keserű ízért, vagy kakifetisiszta, mert néha még mindig belenyal, ha feszkó van. Próbáltuk áztatni egy kicsit a kajáját, az is lassítja az evést, cserébe viszont kevesebbet ivott, úgyhogy kicsit bekeményedett a kaka. Nehéz ám pontosan belőni a tökéletes egyensúlyt, úgyhogy kapott egy új habzsolásgátló tálat is, sicher, ami biztos. Az eddig egy perces kaját így már 6-7 percesre nyúlnak, miközben eldodzsemezik a tálkával a konyha egész területén, mire az összes kis bogyót ki tudja nyammogni a tálkából. Egyelőre a taccsolások elmúltak, a kakievésre meg kaptunk további tippeket (pl az ananász úgy erjed meg, amíg végigér a rendszeren, hogy attól sem lesz kedve megenni, de óva intettek a főtt tojás alkalmazásától, mert az alapból is vegyifegyver fingok tovább súlyosbodhatnak, mintha lapot húznánk 20-ra). És mivel az ölben alukálás még mindig nagy magabiztossággal megy, és közben előszeretettel ereszti le a beleiben létrejött ugrálóvárat, inkább maradunk a sima borzasztó pukinál, ha már lehet választani.

Pénteken az utcán kakiltunk, pacsi! Na nem kollektíven, nem kell rögtön hülyeségre gondolni, csak Ego. Gondolom még egyáltalán nem volt tudatos, csak már nagyon kellett neki és úgy volt vele, hogy a két idióta ennek is nagyon fog örülni, elvégre már azt is mennybemenetelnek élték meg, amikor egy neonzöld tálba pisilt, tele forgáccsal. És tényleg, ekkora örömünnepély kerékpárúton egy kis kupac szar körül szerintem nem mostanában volt. De hosszú volt az út idáig.

Az úgy volt, hogy Tina szabija letelt és a hétfő volt az első nap, amikor csak ketten voltunk itthon Egoval, nekem meg ugye dolgoznom kellett. Nem akartuk telibe sokkolni a kutyát azzal, hogy hirtelen magára hagyjuk napközben, gondoltam kiülök a konyhába hozzá dolgozni, mégiscsak jobb az, ha legalább lát. Hiba, írjátok fel piros filccel a homlokotokra, ha a kutya lát, akkor nincs olyan, hogy nem vele foglalkozol. Direkt próbáltam nem tudomást venni róla, hátha megunja, de egyre jobban kezdett parádézni. Első körben felborította a vizes tálját, bízva benne, hogy ez már eléri az ingerküszöbömet és végre rá fogok figyelni. Reggel már eleve azzal nyitottunk, hogy kakált egy kiadósat, mire leültem volna dolgozni, sőt mire odáig jutottam, hogy feltakarítsam bele is taccsolt az almos tálcába és jó kutya módjára kezdte is visszaenni a hányásos forgácsát, szóval inkább a teljes pelus és forgácsszettet kicseréltem frissre és lefújtam mindent szagsemlegesítővel. Igazából tudat alatt már biztos láttam a jövőt, csak nem sejtettem. Szóval éppen túl voltunk az úszik a fél konyha a kiborított víz jeleneten, amikor beindult a zárlatos Bíró Ica effektus és elkezdett ugrálni és rohangálni, be a kiságyba, át az almon végtelen ciklusban, amikor az alomból kiugorva sikerült páros lábbal az alomtál szélét telibe kapnia, minek eredményeként a fizika törvényeinek megfelelően a tál 180 fokban felfordult és egy nagyon látványos hullámformában az össze forgács kiborult, fel a kutyára, a többi egyenletesen szétoszlatva a földön. Ego, mint aki jól végezte dolgát pedig ment tovább forgácsostul mindenestül, hiszen a gazdi végre rá figyelt. A gazdi viszont nem volt jó kedvében, nekiálltam feltakarítani az almot mielőtt elegyedik a vízzel, de persze Ego erre is azt hitte, hogy játszunk, úgyhogy amit összehúztam seprűvel, azt ő szétbarmolta. Ekkor nem mellékesen már 10 perce a főnökömmel beszéltem telefonon, és az álmoskönyvek szerint ilyenkor nem célszerű azt üvölteni, hogy mitcsinálszmenjinnenrosszkutya, a néma tátogásomból meg sokat nem tudott leszűrni a kutya. Tina mindezt élőben végignézte a kamerán, a háttérből már csak a Benny Hill zenéje hiányzott. A kollégák néztek rá, mint Van Gogh a dolby surroundra, mert annyira nevetett, hogy képtelen volt elmesélni mi is történt. Mire 30 perc múlva jöttek vízórát leolvasni maga volt a megtestesült kisangyal, meg is lett dicsérve, hogy milyen nyugodt kiskutya. Mondtam neki, hogy fél órát késett, ez így önmagában elhamarkodott kijelentés, inkább csak lefáradt a rajcsűrben.

Igazából azt vettük észre, hogy ha nem csak hárman vagyunk itthon, akkor ő a nyugodt kiskutya szerepet ölti magára. Mindenki olvadozik tőle, felváltva fekszik mindenki ölébe, hagyja, hogy all inclusive wellness keretében mindenki rommá simogassa, meg vakarja a pociját, aztán ha elment az utolsó vendég is, akkor beindul a vérnyúl üzemmód és pörög, mint a tasmán ördög. Pénteken már ennek eredményeként többször kellett levinni sétálni, mikor jöttem haza melóból Tinával már lent voltak, annyira be volt zsongva, aztán a vacsi utáni csendes pihenőt követően ismét le kellett vinni a szokásos körre, amikor már gondolom a sok mozgás után egyszerűen nem bírta ki hazáig a kakit és lekábelezett a kerékpárút közepén. És persze rommá lett dicsérve, hiszen ilyenkor kell a pozitív megerősítés. Milyen jó is kiskutyának lenni.